Ugrás a fő tartalomra

A magány buborékjában

Visky Andrej színházi alkotó számos alkalommal meglepte már a színházi szakmát és a nagyközönséget. Gyakorta színpadra viszi édesapja, Visky András darabjait éppúgy, mint ahogyan szívesen válogat az egyetemes drámairodalom különböző korszakaiból, egymástól egészen eltérő látásmóddal bíró szerzők műveiből is. A rendező Kisvárdára a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház A mizantróp című előadásával érkezett, amelynek színpadi változatát Molière és Martin Crimp műveinek felhasználásával, Visky Bencével együtt jegyzi.

Rendezőként mi alapján döntesz egy-egy darab bemutatása mellett?

Nem mindig tudatos választás az, hogy éppen mivel foglalkozom a színházban. Az esetek többségében olvasás közben olyannyira megérint egy gondolat, vagy egy téma, hogy képtelen vagyok azt elengedni és tovább haladni a műben, vagy az olvasmányaimban - ilyenkor tudom, hogy jó helyen vagyok. Sokféle darabbal foglalkoztam már, de ez a sokszínűség sem előre eltervezett: lehet klasszikus, vagy kortárs szerző drámája, a legfontosabb, hogy a papírra vetett sorok találkozzanak azzal az életérzéssel, ami éppen akkor jellemző rám. Sokszor mondhatni a sötétben tapogatózom, nem tudom pontosan, hogy mit keresek, de egyszer csak megtalál az amivel foglalkoznom kell.

Milyen gondolatok és érzések fogalmazódtak meg benned, hogy végül A mizantrópot választottad?

Bár a művészek világa és helyzete fontos témája a darabnak, mégis inkább egyfajta ürügynek gondolom, hogy arról az egzisztenciális válságról beszéljek, amit magam körül érzékelek. Úgy gondolom, hogy kisebb-nagyobb buborékokban élünk mindannyian, amelyek nehezen találkoznak és legfőképpen nem pukkannak ki. A mizantrópban is két ellentétes pólusú világ jelenik meg. Az egyiket Alceste képviseli, aki drámaíró, a másikat pedig Jennifer a filmsztár, és csakis egy jól körülhatárolható, a saját életfilozófiájuknak, ideológiájuknak megfelelő nyelvi eszköztárral képesek egymással kommunikálni és érvelni. Azonban annak ellenére, hogy mindketten használják ezt a nyelvet, nem kerülnek közelebb egymáshoz, sőt, egyre inkább eltávolodnak a másiktól. Ugyanezt érzem napjaink társadalmában, ezért legfőképpen az foglalkoztatott, hogy vajon mit takargatunk a jól felépített, mindennapi életünkben használt személyes, vagy közösségi ideológiáinkkal? Miért olyan fontos, hogy kizárólagos módon birtokoljuk az igazságot?

Lehet erre választ találni?

A darab és az előadás sem törekszik erre, inkább a különböző egyéni és közösségi buborékok, vagy – alapvetően végtelenül magányos – személyek közötti kapcsolódás lehetőségeit keressük és ez felszabadító érzés. A molière-i dramaturgia attól is izgalmas, hogy nem lehet benne állást foglalni, és ez alkalmat teremt arra, hogy a nézők – szabadon asszociálva – továbbgondolják az előadást.

Alceste szerelmes Jenniferbe és megbocsát a lánynak botlása után is, holott – vállalva saját magányát – másfajta értékrendet követ, mint a kedvese és a körülötte lévők. Miből fakadhat az, hogy mégis ennyire kötődik Jenniferhez?

Alceste világa letisztultabb, fekete-fehérebb, mint Jenniferé, aki pedig egy folyékonyabb értékrenddel bíró, színesebb, játékosabb közegben él, ahol semmit nem kell túl komolyan venni. A férfi viszont szereti őt, és nehezen tudja elválasztani saját magától, pedig tudja, hogy hosszabb távon nem tud úgy élni, mint Jennifer. Pedig, ha mint egy Messiásként sikerülne megváltania a lányt, talán igazolhatná is a saját ideológiáját, vagyis, hogy az élet minden helyzetére adódnak milligrammra kimért válaszok és hajszálpontos gesztusok, holott tudjuk, hogy ez a legritkább esetekben van így. Másrészt Jennifer mindaz, ami Alceste nem: képes gyermeki spontaneitással létezni, játszani, és van benne valamiféle önmagától értetődő autentikusság, ami a drámaíróból hiányzik – ezért sem tudja elengedni őt.

Jól értem, hogy ha akad is konklúzió, annak megfogalmazását a közönségre bízod az előadás végén?

A tiszta, egyértelmű, sarkos válaszokat sokkal könnyebb és egyszerűbb kimondani, mint igazán őszintén kérdezni önmagunktól. S ha az előadás az utóbbira inspirálja a közönséget, akkor elértük a célunkat.

Oláh Zsolt





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...