Ugrás a fő tartalomra

A magány buborékjában

Visky Andrej színházi alkotó számos alkalommal meglepte már a színházi szakmát és a nagyközönséget. Gyakorta színpadra viszi édesapja, Visky András darabjait éppúgy, mint ahogyan szívesen válogat az egyetemes drámairodalom különböző korszakaiból, egymástól egészen eltérő látásmóddal bíró szerzők műveiből is. A rendező Kisvárdára a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház A mizantróp című előadásával érkezett, amelynek színpadi változatát Molière és Martin Crimp műveinek felhasználásával, Visky Bencével együtt jegyzi.

Rendezőként mi alapján döntesz egy-egy darab bemutatása mellett?

Nem mindig tudatos választás az, hogy éppen mivel foglalkozom a színházban. Az esetek többségében olvasás közben olyannyira megérint egy gondolat, vagy egy téma, hogy képtelen vagyok azt elengedni és tovább haladni a műben, vagy az olvasmányaimban - ilyenkor tudom, hogy jó helyen vagyok. Sokféle darabbal foglalkoztam már, de ez a sokszínűség sem előre eltervezett: lehet klasszikus, vagy kortárs szerző drámája, a legfontosabb, hogy a papírra vetett sorok találkozzanak azzal az életérzéssel, ami éppen akkor jellemző rám. Sokszor mondhatni a sötétben tapogatózom, nem tudom pontosan, hogy mit keresek, de egyszer csak megtalál az amivel foglalkoznom kell.

Milyen gondolatok és érzések fogalmazódtak meg benned, hogy végül A mizantrópot választottad?

Bár a művészek világa és helyzete fontos témája a darabnak, mégis inkább egyfajta ürügynek gondolom, hogy arról az egzisztenciális válságról beszéljek, amit magam körül érzékelek. Úgy gondolom, hogy kisebb-nagyobb buborékokban élünk mindannyian, amelyek nehezen találkoznak és legfőképpen nem pukkannak ki. A mizantrópban is két ellentétes pólusú világ jelenik meg. Az egyiket Alceste képviseli, aki drámaíró, a másikat pedig Jennifer a filmsztár, és csakis egy jól körülhatárolható, a saját életfilozófiájuknak, ideológiájuknak megfelelő nyelvi eszköztárral képesek egymással kommunikálni és érvelni. Azonban annak ellenére, hogy mindketten használják ezt a nyelvet, nem kerülnek közelebb egymáshoz, sőt, egyre inkább eltávolodnak a másiktól. Ugyanezt érzem napjaink társadalmában, ezért legfőképpen az foglalkoztatott, hogy vajon mit takargatunk a jól felépített, mindennapi életünkben használt személyes, vagy közösségi ideológiáinkkal? Miért olyan fontos, hogy kizárólagos módon birtokoljuk az igazságot?

Lehet erre választ találni?

A darab és az előadás sem törekszik erre, inkább a különböző egyéni és közösségi buborékok, vagy – alapvetően végtelenül magányos – személyek közötti kapcsolódás lehetőségeit keressük és ez felszabadító érzés. A molière-i dramaturgia attól is izgalmas, hogy nem lehet benne állást foglalni, és ez alkalmat teremt arra, hogy a nézők – szabadon asszociálva – továbbgondolják az előadást.

Alceste szerelmes Jenniferbe és megbocsát a lánynak botlása után is, holott – vállalva saját magányát – másfajta értékrendet követ, mint a kedvese és a körülötte lévők. Miből fakadhat az, hogy mégis ennyire kötődik Jenniferhez?

Alceste világa letisztultabb, fekete-fehérebb, mint Jenniferé, aki pedig egy folyékonyabb értékrenddel bíró, színesebb, játékosabb közegben él, ahol semmit nem kell túl komolyan venni. A férfi viszont szereti őt, és nehezen tudja elválasztani saját magától, pedig tudja, hogy hosszabb távon nem tud úgy élni, mint Jennifer. Pedig, ha mint egy Messiásként sikerülne megváltania a lányt, talán igazolhatná is a saját ideológiáját, vagyis, hogy az élet minden helyzetére adódnak milligrammra kimért válaszok és hajszálpontos gesztusok, holott tudjuk, hogy ez a legritkább esetekben van így. Másrészt Jennifer mindaz, ami Alceste nem: képes gyermeki spontaneitással létezni, játszani, és van benne valamiféle önmagától értetődő autentikusság, ami a drámaíróból hiányzik – ezért sem tudja elengedni őt.

Jól értem, hogy ha akad is konklúzió, annak megfogalmazását a közönségre bízod az előadás végén?

A tiszta, egyértelmű, sarkos válaszokat sokkal könnyebb és egyszerűbb kimondani, mint igazán őszintén kérdezni önmagunktól. S ha az előadás az utóbbira inspirálja a közönséget, akkor elértük a célunkat.

Oláh Zsolt





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három a francia igazság

Szerencsés nép a francia, hiszen a vaudeville, mint a 16-17. századi Párizs utcáinak lassanként cselekményessé összefűzött vidám dalai olyan műfajokra hatottak jelentősen, mint a sanzon, az opéra comique, vagy éppen a kabaré. A többszáz éves vaudeville-t nem véletlenül társítják Marc Camoletti Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című, 1960-ban bemutatott világhírű komédiájához, hiszen a darab esszenciáját adja mindannak, amit L’Hexagone környékén gondolnak komikumról, szerelemről, erotikáról és szatíráról. Kétségtelen, hogy a vígjáték óriási sikeréhez – a világon a legtöbbet játszott francia darab – hozzájárult az 1965-ben Tony Curtis és Jerry Lewis főszereplésével bemutatott mozi is, de minden bizonnyal enélkül is rendszeres szereplője lenne a kasszasikert és a közönség szórakoztatását is szem előtt tartó direktorok repertoárjának. Mert hogy a Boeing nem titkoltan a nevettetés szándékával hódít, és miért is ne lenne helye akár a kisvárdai versenyprogramban? Főként, ha olyan színvon...

Az időtlenné tett népszínmű

Szigligeti Ede viszonylag keveset játszott népszínművével érkezett idén Kisvárdára a vajdasági Tanyaszínház. A többségi társadalommal szemben álló család történetét feldolgozó előadásban a sztereotipikus cigány-ábrázolásokkal leszámolva, a cselekményt időtlenségbe helyezve mutatják be a vajdasági akadémisták a kitaszított szerelmeseket. A Tanyaszínház szereplései során amint megkedvelünk egy társulatot, az máris átalakul – mivel ezekben a produkciókban főként az Újvidéki Művészeti Akadémia mindenkori (akár végzős vagy frissen végzett) hallgatói vesznek részt. Gombos Dániel vezetésével, akit A cigány t koordinátoraként olvashatunk a színlapon, azt láthatjuk, hogy egy olyan dinamikus és alapjaiban átgondolt vezetés jellemzi a társulatot, amely a Tanyaszínház fundamentális értékeire fókuszál. Legyen szórakoztató, ám foglalkozzon elgondolkodtató témákkal, teremtsen lehetőséget a fiataloknak és jusson el minél több vajdasági nézőhöz. Az idei előadásban tizenkét hallgató és hat frissen végze...

A 2024-es év díjazottai

2024. június 21. és 29. között megrendezték a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválját. A versenyprogram előadásait Balogh Tibor dramaturg, színikritikus, a fesztivál művészeti tanácsadója válogatta. A színházi seregszemle idei díszvendége az alapítása 25. évfordulóját ünneplő székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház volt. Mások mellett Szabadkáról, Újvidékről, Kassáról, Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Csíkszeredából, Beregszászból és Gyergyószentmiklósról érkeztek a magyar nyelven játszó színházak, valamint láthatók voltak a Térszínház, a Ferencvárosi Pinceszínház és az Udvari Kamaraszínház, a versenyprogramon kívül pedig az Újszínház, a Lilom Produkció, az Orlai Produkció és a Veres 1 Színház előadásai is. Kilenc nap alatt huszonhét produkció került színre három helyszínen. Balázs Zoltán színész, rendező elhozta középiskolásoknak szánt színésztechnikai beszélgetőjátékát, az Aranybogár elnevezésű módszertani foglalkozást. A s...