A játszma tétje

Vajon miért van az, hogy a legkeservesebb időkben próbálunk a leginkább kacagni önmagunkon? Hogy akkor szedjük elő a legbanálisabb, legelemibb gyarlóságainkat, szerencsétlenkedéseinket? Gogol Háztűznézőjéből készült a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Nemzeti Színhház koprodukciója, amelyben a félig hontalanná vált társulat színésznői bújtak férfiruhába, azzal a céllal, hogy otthon, Kárpátalján, ezekben a nehéz időkben is tudják játszani a darabot. Ezt láthatta most a kisvárdai közönség a fesztivál második napján, a hivatalos megnyitó után.

A játék, a humor minden bizonnyal az emberi lét legfontosabb eszköze a túlélésre, ha már röhögni tudunk a bajunkon, akkor lépést teszünk annak legyőzése felé. Egy ilyen – nem lehet jobb szót találni – abszurd világban, amelyben élünk, nagyon is erősen hozzásegíthet minket a túléléshez, ha kikacagjuk ezt a világot, s benne önmagunkat is. A „clownság” lényege, hogy elpusztíthatatlan, „Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,/Csak a kardok, tornyok és ölő igék...” – írja József Attila. Így lett egy megmaradásáért küzdő közösség, ha úgy tetszik, mementója egy olyan előadás, amelyben számtalan vicces helyzeten és a férfiruhába bújtatott nők komikumán keresztül juthatunk el a darab végén lekerülő álszakállok és álbajuszok csupasz felismeréséig: van tétje a játéknak, s nemcsak a színpadon, hogy átsegítse a játszókat és a közönséget mindazokon a hétköznapi buktatókon, amikkel találkozunk. Tét a megmaradás is, embernek, közösségnek egyaránt.

Persze ezek nagy szavak, és aki megnézte a beregszásziak előadását, bizonyosan nem ezen filozofálgatott, hiszen folyamatosan jókat lehetett derülni az előadáson. A kényszerű nadrágszerepekből ugyanis igazi színészi remeklések születtek meg. A legnagyszerűbb az volt ezekben, hogy a színésznők nem próbálnak férfiakat imitálni, vagy a férfias viselkedést karikírozni, hanem igazi karaktereket teremtettek. Egytől egyig. Orosz Melinda Ivan Kuzmics, udvari tanácsos szerepében lenyűgözően hozza a komplexusos, házasságtól rettegő, korosodó fickót, tökéletes átlényegüléssel, minden néma szemforgatása jelentőségteljes. Fizimiskáját ráadásul szándékoltan Gogolosra szabták. Az Ilja Fomicsot játszóVass Magdolna szintén bravúrosan teremt figurát, minden gesztusa, minden apró rezdülése a „bajkeverő” baráté, még a haj- és szakállsimogatás is tökéletesen hiteles. Ugyanígy, a többiek is kitűnő vígjátéki karaktereket alakítanak, és kiemelendő, hogy a fiatalok között is találunk egészen elképesztően jó szereplőket, ilyen például a „macsó” Baltazár Baltazárovics tengerészt játszó Cséke Adrienn. Tulajdonképpen mindenkit fel lehetne sorolni, hiszen a társulat egyöntetűen lubickol a nem mindennapi feladatban, miközben azért bizonyos szövegeknél abszolút érezhető a szavak mögül kikandikáló keserű valóság. Az életigenlés azonban felülírja a kényszert, a szomorúságot, és egyáltalán, ezt a lehetetlen világot, amelyben mégis kénytelenek vagyunk lenni.

Vidnyánszky Attila rendezése igazi vándorkomédiás időket idéz: játszik a játékkal, folytonosan megszólítva, s bevonva a közönséget is. Már az elején kikacsintással indul az előadás, a színészek szövegkönyvvel a kezükben barátkoznak a helyzettel, s próbálják a közönségnek is megmagyarázni, hogy ez a „nemzetközi izé” most azt jelenti, hogy ezúttal hét színésznő és egy színész játssza el a darabot. Ezek a „kiszólások” persze gyakran jellemzik Vidnyánszky Attila előadásait, ám most különösen sajátos helyzetet teremtenek, hiszen arra az abszurd valóságra is reflektálnak, amelyben élünk. Az alkotók résztvevővé teszik a nézőket, hogy közösséget érezzenenek a játszókkal. Az eladósorban lévő lányt, Agafja Tyihonovnát Polyák Anita alakítja nagyszerűen, általában az ő jeleneteiben szólítódik meg a közönség, könnyed játékossággal, mint például a tréfás sorshúzásban, amikor a kérők között próbál dönteni. Nagyon egyszerű, hangulatos és ügyesen kihasználható a díszlet (Tóth Kázmér) és bámulatosan szépek, ugyanakkor rendkívül karakteresek a jelmezek (Berzsenyi Krisztina). Remek, szórakoztató előadás született az alkotók keze között, még ha néha be is villan óhatatlanul az a furcsa helyzet, amelyben most a beregszászi társulat létezik.

Ugyanakkor azt is maximálisan bizonyítják, mindenkor, minden körülmények között meg lehet találnia az örömöt az embernek. Lehet színházat csinálni akkor is, ha nem ideálisak a feltételek. Lehet játszani borúval a szívben, s akkor van esély a túlélésre, az életre. Csakazértis – ahogy mondják dacosan a beregszászi színészek.

Ungvári Judit