Az orosz kultúra szereti újraírni – és folytatni egykor volt történeteit. A Három nővér is él tovább, például Petrusevszkaja Három lány kékben című múlt század közepi drámájában, ahol a nővérekre hasonlító unokatestvérek ugyan eljutnak később Moszkvába, de ott sem jobb. Nyáron a dácsa beázik s sehol egy férfi, aki befoltozná. Ulickaja e századi darabjában, ahol hasonlóak a gondok, úgy tűnik, ki is sajátítják egy nagy építkezéshez a dácsát – a most látottban csakúgy, egy széles úthoz, bár kapcsolatokkal talán megkerülhető.
Selmeczi Bea (a fentieket is használó) dramaturgi munkájának köszönhetően Telihay Péter rendezésében a két és fél órás darab első félórájában Irina névnapjaiba sűrítve megismételjük a csehovi sztorit, ami aztán fut tovább. Nem hiszem, hogy csak én számoltam lázasan a zsinagóga nézőterén, hányban is járhatunk a végén a sokadik névnapon, mindenesetre említődik a mostani elnök, aki vissza akarja nyerni a birodalmat. A nők, ha számolunk Csehov korával is, aki elkezdte írni a sztorijukat, már száz fölött járhatnak. Ez persze belefér a színházi időszámításba, a biológiailag valószínű életkor továbblépése jó játék, hadd lássuk, melyik kor mit hoz – és mit hoz ki belőlük.
A szőnyegekkel telerakott tér változatlan, csak a háttérvetítés közvetíti a korszakokat. Kiválóak a kosztümök, Katona Bálint munkái. Irina (Varga Lili) sokáig megtartja fehér csipkés naivaruháját, Mása (Herczeg Adrienn) visszatér a pompás vörös-bársonyosba, Olga (Járó Zsuzsa) szürkéskék katonaszerűbe öltözik, majd tanáros kiskosztümökbe. Ő egyszer csak férjhez megy, gyereke lesz, amivel feljebb pozicionálódik, aztán Natasának (Tarr Judit) már unokái, akik szintén tudják, hogy kell jól kijönni a dolgokból, miként érdemes használni a kapcsolatokat. Ő a sógornő, akit eleinte a lányok gúnyolnak, ám akik – Csehovnál még --tehetetlenül alulmaradnak a dörzsölt, az új idők szelét befogni tudó új rokon mellett. Natasa kiváló szereplehetőség, amely itt még tovább gördül. Nemcsak a sunyi kispolgár, aki gyerekeire hivatkozva szinte kitúrja sógornőit a házukból, hanem ő az, aki egyfolytában főz rájuk, gondoskodik róluk, fizikailag tesz értük is. Összeérnek. Sógornői veszítenek arisztokratizmusukból, s bár megőrzik Csehov szülte karakterüket, kénytelenek alkalmazkodni. Lerongyolódnak, majdnem éhen halnak, lecsukják, megölik mellőlük a férfiakat. Egyikük belép a pártba, másikukon eluralkodik az alkoholizmus, hajléktalan lesz, majd valószínűleg a testével jól kereső luxusprostituált. Natasa a vadkapitalizmusba érve eldurvul, titkolja gyarapodó vagyonát, csak gusztustalanul szétbotoxolt arcára ül ki a jómód. Az utolsó felvonás meglehetősen elrajzolt. Sok mai közhellyel találkozunk, keveredik a csehovi líra, irónia, szarkazmus a közbeszéddel, s bármennyire érdekes gondolatkísérlet, hogy ha még mindig élnének (a végére négyük közül hárman meglepően jó formába kerülnek újra), melyik mai típust testesítenék meg, zavaró lesz a kakofón egyveleg, az irányát, medrét veszítő bulvárzsurnalista tónus.
Női az univerzum abban az értelemben, ahogyan a mikrokörnyezetből, a belső térből láttatik, ami kint van. És úgy is, hogy ők négyen elhordják a világot, elegendőek a többiek, a férfiak nélkül is a meséléshez és a megjelenítéshez. (Mostanában több ilyent láttunk Kisvárdán Madách, Gogol nyomán.) Pont azon gondolkodtam, amikor jöttem ki az előadásról, amit egy kis csoport is élénken vitatott: miért is kért bocsánatot Olga Másától egy férfi miatt, aki gyerekeket bántalmazott? (Nem mindig lehetett hallani a színpadi beszédet.) Az viszont kiderült, Irina mibe zavarodott bele, mitől zárkózott be s ment el mellette az élet: a szexet ő sorozatos katonai erőszakban élte meg.
Az erős színészi és vizuális jelenlét kétségtelen, s bár a darab szövegvilága egyenetlen, már mi is elmondhatjuk, hogy Csehov a mienk lett: magyarul is megírták és eljátszották a folytatást. Foglalkoztat minket, itt van velünk, sugároz, inspirál.
Gilbert Edit
Megjegyzések
Megjegyzés küldése