Ugrás a fő tartalomra

Ösztöntudat

Albert Orsolya-Zsuzsanna Székelyudvarhelyen született, majd Marosvásárhelyen végezte az alap- és mesterszínészképzést, ezután a szerelem Budapestre vitte, majd már édesanyaként visszatért családjával szülővárosába, és 2016 óta a társulat tagja. A színésznőt a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Leenan szépe című előadása kapcsán kérdeztük.

Hogyan született meg a karaktered? Milyen rendezői utasításokat kaptál és mit hoztál magadból?

A cél az volt, hogy egy olyan világot teremtsünk meg, amiben a benne élők már szinte nem is emberien beszélnek egymáshoz, hanem csak a legszükségesebbeket mondják el a hosszú együttélés miatt. Sokat kísérleteztünk, amíg kialakult a végleges karakter, aki hozzám képest szikárabb és mélyebb hangon szólal meg. A karakterformálás szempontjából a számomra leghasznosabb információ az volt, hogy ez egy olyan nő, akinek már megkérgesedett a lelke. Én ezt a kérgesedést kerestem meg, és reményeim szerint kiderül az is, hogy a lelke mélyen ott van a fény. Az anyát játszó kolléganőm is sokat segített, egymásból merítkeztünk, hisz a két karakter is egymásra épül.

Mi segít téged abban, hogy ne ítéld el Maureent, hisz szembetűnően teljesen más értékrendekkel bírsz?

A színészi munkában a legfontosabb szerintem, hogy a karakternek mindig igaza kell legyen. Ha valamit úgy jelenít meg a színész, hogy megkérdőjelezi a karaktert, az már eltűnik.
Maureen embert öl, ami ijesztő tud lenni, ha arra gondolok, hogy én öljek meg egy embert, de úgy gondolom, hogy olykor mindenkiben feltörnek a gyilkos gondolatok. Arra tudok gondolni, hogy amikor a kislányom még pici volt, nagyon rossz alvó volt, és több éberen töltött éjszaka, órákig tartó ringatás után, amikor végre elaludt, és elment egy motoros az ablakunk alatt, azt éreztem, hogy ha lenne egy pisztolyom, akkor hidegvérrel le tudnám lőni. Ez meglepő tud lenni, de nem az a kérdés, hogy ezek a gondolatok bennünk vannak-e, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Én teljes mértékben hiszek a karakteremnek, bízok benne, és úgy gondolom, hogy joga van mindenhez, amit megtesz, még akkor is, ha ez kicsit túlzás. Az előadásban arra törekedünk, hogy a néző ne tudja eldönteni, hogy kivel tart, hogy ne tudjon kiválasztani egy karaktert, aki neki szimpatikus, hisz ahogy az élet sem fekete vagy fehér, úgy ezek az karakterek sem csak jók, vagy csak rosszak.

Ez az életszagú történet, az életszagú karaktereivel egy steril térben van elhelyezve. Hogy viszonyulsz a díszlethez és annak az eszköztelenségéhez?

Ez a dráma realista szöveg, és a rendező, Barabás Árpád, nem egy ilyen térben képzelte el, mert őt nem a körülmények érdekelték, hanem, hogy mi játszódik le ezekben az emberekben. Ezért elvette tőlünk az élethű tűzhelyet, edényeket, amelyek színészi kapaszkodóul is szolgáhattak volna. Amikor először olvastuk a drámát, nagyon furcsa volt, hogy ezt hogyan lehet egy szinte üres térben eljátszani, de mára már nem hiányoznak az eszközök, a tárgyak. Örülök, hogy rákényszerített arra, hogy magunkon dolgozzunk többet, és ne a külsőségekhez nyúljunk. Árpád azt mondta, hogy ő minden előadásnál lát egy színt, amikor azt elképzeli, és ennél a sárgát látta. Az én fejemben a sárga az irigység színe és a vizeleté is, ami szintén adott, az előadásban emlegetett szag miatt. Szépen mutatja ez a sárga szín, hogy minden és mindenki hideg, és ezért is működik viszont jobban amikor megszületik az, hogy két ember tud egymással beszélgetni, és felcsillan a remény, hogy ez akár egy jó dolog is lehetne.

Minden karakternél felfedezhető a felemásság. A te arcod sérülése mit jelent?

A rendező gondolata az volt, hogy én így születtem. Tehát a nulladik ponttól van egy hozott sérelem, amire aztán csak rátevődik az, hogy kinézték Maureent emiatt, majd a traumák következtében elmegyógyintézetbe is került, és minden erre a hozott sérelemre vezethető vissza.

Ha holnap reggel úgy ébrednél fel, hogy eltűnt a színház a világból, akkor mihez kezdenél?

Hűha. Pszichológus lennék, vagy valamilyen segítő szakmát választanék. Ebben az előadásban is azt szeretem a legjobban, hogy felpróbálhatok egy olyan szerepet, ami nem én vagyok, és megnézhetem, hogy hogyan működik.

Vizi Abigél
Képek: Ráthonyi Ráhel Sára






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...