Versek szavak nélkül – festészetbe oltva. Ezek a kapaszkodók az Élőhomok című előadáshoz összművészeti produkciót ígérnek a vajdasági alkotóktól. A költő Tolnai Ottó és a festőművész Petrik Pál életművének ismerete nélkül (akiknek a motívumait összevetíti az előadás) vajon talál-e kulcsokat a néző, akit magyar színpadon a szavak, a verbalitás dominanciájához szoktattak? Tud-e társalkotóvá válni, tovább szőni saját asszociációinak útvonalán a rendezőnek (s egyben az előadás egyetlen női szereplőjének, Mezei Kingának) – és munkatársainak világát?
A válaszom: igen. Izgalmas kísérlet lenne visszafordítani versbe és képbe a befogadóban létrejött alakzatokat, vagy akár társítani benyomásait Kisvárda korábbi előadásaihoz: közvetlen, itt és most létrejött környezetéhez. Az előző esti, ezen a színpadon látott anatevkai házikók otthonosan szépséges függönyeihez, avagy az azt megelőző nap Amadeusához, ahol pedig zenéről volt szó zene nélkül: beszéddel, zeneimitációval, zörejjel, ritmikával. S nem utolsósorban szintúgy előkerült -- ott meglehetős nyomatékkal -- az ürítés, a bili, ahogyan itt ugyancsak (sőt még a mai este hátralévő részében, az utána következő Leenane s
zépében is).
Hogy kerül a bili az asztalra, miként működnek e korántsem költői funkciók színpadon? Az Amadeusban a szerelem, a pajkosság, a játékos-infantilis-polgárpukkasztó alkotói szabadság jegyében Mozart és felesége közt. A Leenane szépében az anya-lánya kapcsolat kínzó, megnyomorító, undort keltő, leuraló dimenziójában. Az Élőhomok esetében a groteszk kisvárosi-falusi figurák életének természetes darabjaként, a téblábolás, a mindennapi rituálék keretében, s mint csínytevés -- az alkotás lehetséges velejárójaként. A vizeletből és a székletből egy sugallatra, a helyzet ihletésében festék válik: felspriccelhető, felkenhető a vászonra, üvegre.
Történet nincs, kis történések vannak, s rólunk is szól, mit látunk mi, mi áll össze bennünk a mozaikokból, etűdökből, a szépen feltett kompozícióból és koreográfiából, ha a nagyobb ívek: a születés-halál-esküvő-féltékenység ívei jobban ki is rajzolódnak. Használati tárgyak és művészeti bevillanások, szakralitás és banalitás, Klee angyalai és Chagall menyasszonyai járják pajkos táncukat. Cirkuszi abrobatika és sokrétű zene, fényfestés és napelem, homoktól felfúvódott hasú férfi, gyöngyöket síró pár kerül elénk; ketrecbe-kalitkába-szülőágyba záruló nő, fejkendős férfi, meredeken felfutó, a síkon elcsúszó alakok kavalkádja zajlik. Behorpad egy felület a beleugró embertől, kifordulnak a tetőablakok, ki-be néz az egymást kereső, kergető férfi és nő.
És egyszer csak mozgásba lép a fűrész: szétvágja a harmadik a padot a szerelmesek között. A szétfröccsent tojásokból liszttel-homokkal tészta készül a földön, a biciklis térül-fordul, a vasalók nyomán kék sáv rajzolódik ki. Így-úgy készülnek közben a festmények változatos felületeken és matériával, átrajzolva-átszínezve fénnyel, porral.
A mandalaszerű képződmények szentségével és pillanatnyiságával szemben áll a függeszkedő, gyönyörűséges csipkék áttetsző állandósága. Mezei Kinga nem először dolgozik a csipkével. Légies tökélyük, kristályos alakzataik ismétlődő és végtelen változatban összeállva örök minták felettünk, felettük. A tojás, a bárány, a madár, a hal, a víz, bor, tojás, virág archetípusai a maguk kis és nagy összefüggéseiben megelőlegezik a zárókép emberi történetének isteni vetületét, a maga után földön és égen kék lábnyomot hagyó gyermek tragikus és reményt adó áldozatát.
Gilbert Edit
Képek: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése