Az idei Életmű-díjas Biluska Annamária

A Kulturális és Innovációs Minisztériuma Életmű-díját a felkért, háromtagú Szakmai Bizottság (Nyakó Béla, a Kisvárdai Várszínház és a Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiváljának igazgatója; Balogh Tibor, valamint Pataki András) döntése szerint Wischer Johann vajdasági színművész, rendező, valamint Biluska Annamária színésznő, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat Örökös Tagja.

Biluska Annamária, személyiségének állandó derűjével, humorával a csupa kedély, élettel teli színésznő és a megöregedni képtelen ember ritka példája. Kolozsváron született 1941-ben, pályáját a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kezdte, ott diplomázott. Egy évet töltött a sepsiszentgyörgyi társulat tagjaként, majd a következő körülbelül egy évtizedben Nagyváradon volt színésznő, ezt követően öt évig a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött. 1978-tól visszatért Erdélybe, és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színpadán talált otthonra, ahol azóta is rendszeresen játszik, rendkívül népszerű a közönség és a kollégái körében, 2021-től a társulat Örökös tagja. Biluska Annamária játékossága, könnyedsége miatt évtizedek óta a közönség ünnepelt komikája, de mély, drámai szerepekben, köztük kettős férfiszerepben is brillírozott. Jelenleg A tavasz ébredése Ilzéjeként látható színpadon, de sokunknak emlékezetes marad a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Mina nénijeként, A nyugalom Jolikájaként, Az üvegcipőben mint Szakácsné, vagy Nellként A játszma végében. Szerepeiből mindegyre kitűnik a több évtizedes színpadi tapasztalat, a színház iránti szenvedély, a kivételes szakmai elkötelezettség és kíváncsiság.

Különleges ugyanakkor Biluska Annamáriának a színházi világhoz és közönségéhez való hűsége is. Pályája során a színpad otthont jelentett számára, alkotóközösségére családként tekintett. A Nagy Miklós Kund szerzőségében idén megjelent, vele készült beszélgetőkönyv címe is ez: Nekem a színház a családom. Minden bizonnyal a színház is családtagjává fogadta Biluska Annamáriát!

Fotó: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...

Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Keresés ebben a blogban