Zseni kontra középszer

Vándortársulat játssza el Tapasztó Ernő rendező felfogása szerint Mozart és Salieri históriáját a Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház Amadeus produkciójában. A Salierit alakító Balog József egyben a kikiáltó is. Bohócosan lisztes képűre sminkelték a színészeket, akik bár nem annyira élettel teli harsánysággal, mint amikor a Karnyónét adta remekül ugyanennek a két színháznak a fúziója, vásári stílusban játszanak. Ebbe belefér, hogy le-leesik a nem is annyira rizsporos, mint inkább rasztahajas paróka, vagy, hogy Salieri műanyag ásványvizes palackból oltja a szomját. Ez arra jó, hogy legalább gúnyt űzzenek Peter Shaffer bulvárdarabjából, ami úgy tesz, mintha hú, de mélyenszántó lenne, de megmarad a felszín felszínén. A mára szupersztárrá vált Mozart képet közvetíti. Azt a közhelyekre alapozott figurát, akit szinte mindenki ismer belőle. Nem véletlenül csináltak belőle ajándéktárgyakat, képével pólót, desszertet, likőrt, musicalt, bármit, ami értékesíthető. Mozartról él egy kép, pontosan az, amit Shaffer felhasznál és kihasznál.

A szertelen, könnyelmű, hamar elégő, önsorsrontó, önérvényesítésre eléggé képtelen, tehetsége virágjában, szegénysorban meghaló géniusz képe, akit letipor a gonosz. Ilyen leegyszerűsítő a bulvár- látszat, és Shaffer darabja is az, bármennyire igyekszik ezt titkolni. Hiába a filozofáló eszmefuttatások, a lét végső értelmének keresése, a talentum mibenlétének firtatása, mindez csak fűszer, csinos felszín. Tapasztó kikerüli ezt a sok tekintetben hazug felfogást, és nem használja, mint több előadás, már-már giccsesen Mozartot, mint aláfestő zenét. Persze lehet fenségesen is használni, Szikora János például ezt tette Szolnokon, amikor az egész Liszt Ferenc Kamarazenekart a színpadra ültettette, és Alföldi Róbert, akinek Darvas Iván volt Salieriként a partnere, valóban játszott zongorán, amikor a tiszteletére írt Salieri zenét, lezser, majdhogynem hányaveti könnyedséggel, percek alatt sokkal jobbá variálta. Tapasztó leleménye az is, hogy csak az előadás utolsó részében szólal meg zene, a Requiem esetében ez már végképp elkerülhetetlen, de sokáig a színészek, kíséret nélkül, a’capella éneklik, vagy dúdolják a zenéket, amelyek így gyakran ironikussá válnak, ezzel megóvják a produkciót a könnyzacskókra apelláló sziruposságtól, amibe már több Amadeus produkció beleveszett. Gulyás Hermann Sándor Mozartja szókimondó, hebrencs, tekintélyt nem, csak tehetséget tisztelő, felnőni nemigen tudó, örök kamasz. Hogy zseni is, azt különösebben meg sem próbálja eljátszani a képességes színész. Az igazi nagyság érzékeltetése lehet, hogy nem fér bele a vándortrupp-koncepcióba. Kedvesen évődősek, már-már kölykösen viháncolósak a Sebők Maja által alakított Constanze-vel, a feleségével való jelenetei.

A többi szerepet Kancsár Orsolya, Büky Beáta, Varga Bálint, Gyuriska János, Beszterczey Attila adják kellő invencióval, abszolút ráérezve a produkció stílusára. Papp Janó korhűnek látszó, de azért némiképp karikaturisztikus, színpompás jelmezeket tervezett, Szvatek Péter díszleteit leginkább székek és kottaállványok alkotják, a pompázatos szalonbelsőt nekünk kell elképzelnünk. Romantikus, bombasztikus helyett kissé karcos változatot látunk. Több mint húsz éve éppen Kisvárdán kapta meg a fődíjat Czajlik József komáromi rendezése, ami már-már szárazan koppanós, fanyarul gunyoros volt Ollé Erik címszereplésével, akiről elhittem, hogy szeszélyes, kiszámíthatatlan zseni. De a mostani előadás is jó. Odaszúr a bonbonná vált Mozart képnek, kellőképpen játékos, és némiképp elgondolkodtat a középszer mindinkább elharapódzó uralmáról, meg arról, hogy miért létszükségletük, hogy kikészítsék a zseniket.

Bóta Gábor

Képek: Ráthonyi Ráhel Sára