Szeress online!

Lehetséges-e valódi párkapcsolatra lelni az online társkereső felületek segítségével? Mennyire őszinték az ott leírt mondatok és megosztott tartalmak? Elegendő-e néhány emoji, vagy applikációval retusált fénykép, hogy elinduljon két ember között az őszinte párbeszéd? A kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum Love Me című produkciója Győrfi Kata Love me Tinder című drámája nyomán készült, de az alkotók Garaczi László, Falussy Lilla és Maya Angelou műveit is felhasználták. Tóth Árpáddal, az előadás rendezőjével beszélgettem.

Miért éppen az online társkeresés témáját választottad új rendezésed alapjául?

Nem hiszek a színház interpretációs jellegében, éppen ezért csak akkor rendezek meg egy előadást, ha úgy érzem: közöm van hozzá. Elkerülhetetlen a személyes indikáció, hiszen a színház mások mellett ettől is a gondolatok kifejezésének terepe és alkotó művészet. Ilyenkor azt érzem, hogy megfelelő kommunikációs teret tudok kialakítani az alkotó társaimmal, a játszókkal és a nézőkkel együtt, és így volt ez a Love Me esetében is. Az ember társas lény, és érdekel, hogy miért bújnak sokan az internetes társkereső programok mögé ahelyett, hogy szemtől szemben ismerkednének. Az is foglalkoztat, hogy mi történik a lelkük mélyén, amikor élőszóban képtelenek beszélgetést kezdeményezni és ennek áthidalására az internetet hívják segítségül.

Pedig mindez már a fiatalabb generáció életének szerves részévé vált. Problémának érzed, hogy így van?

Úgy gondolom, hogy számos görcs, frusztráció és kisebbrendűségi érzés lapulhat emögött, ilyen értelemben igen. Fölmerülhet az a kérdés is, hogy vajon az egyénnek önmagáról a másik felé mutatott képe mennyiben fedi a valóságot? Nem beszélve arról, hogy mindez számos veszélyt hordozhat magában, és nem csupán az ismerkedés terén. Gondoljunk csak bele, hogy vannak, akik a virtuális térben megélteket valóságnak értékelhetik, bár az nem a lényük része. Az emberi agy varázslatos, de igazán aljas szerv is egyben, mert képes rá, hogy átverje őket. Ha nem figyelnek, lassan elhiszik, hogy amit az okostelefon, vagy a laptop előtt megélnek, az mind igaz és a való életben sem tudnak szabadulni az online tér hatásaitól.

Az előadás két szereplője, a Lány (Pascu Tamara) és a Fiú (Barti Lehel András) mindketten fiatalok. Szerinted ez a korosztály fokozottan érintett?

Az idősebbek még megélték a gyakori, nagy családi beszélgetéseket, ők inkább eszközként használják az online kommunikációs lehetőségeket, például azért, mert a gyermekük külföldön tanul, vagy dolgozik és így tudnak vele kapcsolatba lépni. A 20-as és 30-as generációnál viszont azt látom, hogy végtelenül, mérhetetlenül magányosak és nehezen osztják meg az érzéseiket másokkal. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy éppen erre a pótcselekvésre van szükségük.

Az előadás egyfajta összművészeti látásmód felé mutat, mégis mintha a szereplők legbensőbb gondolatait és érzelmeit helyezné inkább előtérbe.

A zenét jegyző Ila Gáborral, valamint Esti Norberttel, aki a filmes elemekért felel és a mozgást megkoreografáló Ruszuly Ervinnel együtt az volt a célunk, hogy a közönség figyelmét ne vigye el valamiféle hatásvadász színházi forma és látványvilág. Éppen ezért – bár a szöveg, a mozgás, zene és film egysége jellemzi az előadást – végtelenül emberközeli esztétikát fogalmaztunk meg, aminek része a humor, az irónia és az interakció is. Ez a színházi közeg képes arra, hogy nyitottá tegye a nézőket a téma és a darab iránt.

Ezek szerint a közönség a szereplőkkel együtt utazik valamivel több mint egy órán keresztül, a társkeresés rögös útjain?

Abszolút! Rögtön magukénak érzik azokat a kérdéseket, amelyeket felteszünk önmagunknak és természetesen nekik, vagyis a nézőknek. Azonnal rácsatlakoznak a színpadi történésekre.

Ami a személyes kapcsolatteremtést illeti, akkor talán még sincs minden veszve?...

Nagyon bízom benne...

Interjú: Oláh Zsolt

Tóth Árpádról a portrét Ráthonyi Sára készítette

Elődásfotók: Tugya Vilmos