Ugrás a fő tartalomra

Megtartva a drámaiságot

A 35. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának második napján a Kassai Thália Színház igencsak formabontó, modern Szentivánéji Álom előadását láthattuk, Matusek Attila rendezésében, Nádasdy Ádám fordításának és a Mohácsi testvérek átiratának felhasználásával. Az előadás után Varga Anikó színésznővel beszélgettem.

Találkozott már színésznői pályája során a Szentivánéji álommal a mostani előadás előtt?

Igen, ez már a harmadik alkalom. Voltam csak Hippolyta, aztán Heléna, és most megkaptam a Titánia-Hippolyta párost. Örülök neki, mert szeretem ezt a darabot, izgalmas volt újra felfedezni egy másik szemszögből. Ez persze egy elég komoly átirat, a rendező bátran bele mert nyúlni, több változatból gyúrta össze a mostani előadás szövegét.

Milyen volt csak Hippolyta után ezt a szerepet Titániával kiegészülve játszani?

Itt ez azzal is meg volt spékelve, hogy Oberon és Titánia szerepét felcseréltük. Bár én Titániát játszom, de mindezt Oberon szemszögéből teszem, tehát át lettek variálva a klasszikus szerepek. Így nem én szeretek bele a szamárba, ez egészen különlegessé tette az előadást és az alakítást számomra. Nekem is kérdés volt, hogyan fog ez működni, és meglepődtem, amikor felkínálta a rendező, be kell vallanom, kicsit csalódott is voltam első körben. Végre megkapom Titániát is, és akkor pont a szamárjelenet marad ki… De aztán megértettem, ahogy a rendező felépítette a gyermekkel ezt a családon belüli konfliktust, ahol a „váltott gyermek” nem egy tündér, nem egy szerető, hanem egy pici gyermek, konkrétan egy csecsemő, és érte megy a harc. Kialakult így egy kép, ami izgalmasabb lett, és elfogadtam azt, hogy ebben az előadásban ez így tud működni, ezért élveztem is.

Mint említette, a szöveg valóban nagyban eltér az eredeti Shakespeare-drámától. Egy kész szövegkönyvvel érkezett a rendező, vagy ez változott még a próbák során?

Matusek Attila nagyon felkészülten, egy majdnem kész szöveggel jött. Inkább az telt időbe, amíg mi mindezt elsajátítottuk. Sok helyen hiányoztak a versek, nekem személy szerint ezek okoztak inkább nehézséget, vagy azok a bizonyos híres mondatok jelentettek még kihívást. Ezek végül pont benne maradtak a kész előadásban, de inkább a viszonyrendszerekben volt a legtöbb munkánk színészként. Nagyon maivá lett ez a szöveg és a szituációk is azokká váltak az átiratok miatt. Úgy gondolom, hogy ezek az új viszonyok, az, hogy minek van tétje, hol az előadás súlya, ezekben rejlett igazi kihívás. Ezeket meg kellett tartani amellett, hogy bejön ez a rendkívül modern, könnyed, szinte társalgási dialógus helyenként, de ezzel együtt nagyon fontos volt, hogy a komolysága, a drámaisága is megmaradjon. Ezzel foglalatoskodtunk sokat, hogy ezt megtestesítsük, igazivá tegyük és a szöveg maisága ne jelentsen egy-egy könnyed jelenlétet a színpadon, hanem maradjon annak is ugyanúgy súlya, mintha ez mondjuk versben történne.

Miben más egy fesztiválon, a „fesztiválközönség” előtt játszani, mint otthon, a megszokott környezetben?

Ez mindig kihívás, és most az is nehezítette a helyzetünket, hogy egy ideje nem játszottuk ezt az előadást, próbálnunk is kellett az utazás után. Kár, hogy nem tudtunk korábban jönni két-három nappal és nem maradunk még itt, Kisvárdán legalább ugyanennyit, jó lenne megélni a fesztivál hangulatát, légkörét, megnézni a többi társulatot, mint ahogyan azt tettük annak idején, régen többször volt lehetőségünk itt maradni az előadás után is. Ezt egy kicsit sajnálom, hogy nem tud megvalósulni, mert fontosnak tartom, hogy egymás alkotásait is megismerjük. Ami nagyon izgalmas, az a szakmai közönség előtti játék. Tudjuk, hogy részben, bizony, a szakmabeliek lesznek jelen egy-egy ilyen fesztiválon, tehát van tétje annak, amit mi itt be fogunk mutatni, mindig egy picit nagyobb jelentőséget kap így az adott este, mintha otthon, az ismert helyen játszanánk. Ez minket is arra késztet, hogy a legjobb formánkat nyújtsuk, és bár ilyen későn kezdtünk, azt gondolom, hogy mindenki maximálisan koncentrált és intenzív alakítást nyújtott a közönségnek, hogy lehetőleg azért senki se aludjon el… Ez az igazán nagy tét.

Molnár Kata
Képek: Ráthonyi Ráhel Sára 









Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...