Petőfi Sándor munkái foglalkoztatják a színházcsinálókat, érdekes módon azonban nem az általa írott egyetlen drámai művet (Tigris és hiéna) veszik elő, hanem nagyobb lélegzetvételű lírai műveit dolgozzák fel, mint A helység kalapácsa, az Apostol, vagy a János vitéz. A helység kalapácsáról tudni kell, hogy ez egy eposzparódia, amely megfelel az eposz műfaji követelményeinek, azonban a mondhatni „alantas”, vagy közönséges, pajzán téma, amiről mesél, már nincs szinkronban az eposz témaválasztásával.
A Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciója érdekesen nyúl ehhez az anyaghoz. Érdekesen, mert a könnyed eposzparódia, az előadás egy pontján súlyos valósággá avanzsál, puskaropogással, légvédelmi szirénákkal, mindeközben pedig direkten reflektál a beregszászi társulat jelenére, majd hirtelen visszaváltozik paródiává, mintha semmi nem történt volna.
Egész odáig szöveghűen elevenedik meg az előadás a minimalista kialakítású térben, amelyben csak egy asztal, székek, a mindent beborító ponyva és a fényekkel való játék szab határt. A nyitókép valamit sejtet a később nagyon is valóságos háborúból, amit a színpadon látunk. A szereplők a színpad szélén kuporognak, szürke kabátokban, bőröndökön, a háttérből füst gomolyog elő és a közönség vár. Egyedül a nézőtéri beszélgetés és egyszer-egyszer egy hegedű húrjának pendülése hallatszik, majd hirtelen berobban a színpadra a Petőfi Sándort játszó Séra Dániel és mesélni kezd. Átéléssel, hévvel, azzal az igazi „petőfis” tűzzel kezdi életre kelteni szereplőit, akik a kiváló színészi játéknak köszönhetően, mintha leugranának az elképzelt papirosról, amin a költő tolla serceg, megelevenednek és részesévé válnak a történetnek. Élnek, lélegeznek, játszanak, azzal a vérbő, népies virtussal, amire az ember egy ilyen jellegű előadáson számít. Durrog a karikás, a kocsmai couleur locale vibrál, mulatságos, parodisztikus. Ez a legfontosabb. Hogy az előadás megmarad paródiának. Még akkor is, amikor két ének között Petőfi egy levelet fogalmaz, amelyben utazásáról mesél, és ezen levél/levelek mentén a költő jelenében eljutunk Beregszászig.
Azonban mikor a férfiak verekedésére kerül sor, amit Petőfi egy háború jelzőivel ír le, az eredeti szövegben is, akkor az előadás hirtelen elkomorodik. Leválik eddigi hangvételéről, maga mögött hagyja a parodisztikus jelleget és elkezdődik egy valódi háború, a mű humorosnak szánt, gunyoros sorait összezúzza a gépkarabélyok, bombák, repülőgépek, szirénák kakofóniája, miközben a költő rémülten próbálja magával húzni a földön kuporgó riadt szereplőit, de összezuhan, elgyengül, az addigi hév eltűnik. Eközben a háttérben sorban képek peregnek a társulat előadásairól. A kontextus világossá válik, a néző számára nincs tér az asszociációra.
Majd a szereplők élesztgetni kezdik a költőt, akiből eltűnt a harci kedv. Már saját pisztolyát sem ő süti el, hanem az egyik általa „megírt” karakter. Ha a költő nem, hát a szereplők viszik tovább az eseményeket, amik egy jelentőségteljes ponton lezárulnak, majd Petőfi egyedül marad az üres színpadon és az előadás véget ér.
Bennem számos kérdést vetett fel az előadás. De elsőként az, hogy hogyan illeszkednek azok felmutatott háborús borzalmak A helység kalapácsának valóságába? Milyen viszony van a szöveg háborúhoz való parodisztikus viszonya, a harcias, majd fáradt Petőfi-ábrázolás és a nagyon is valódi háború között? Egy ilyen csípős gúnnyal íródott mű tud valami olyan szörnyűségről szólni, amihez látszólag semmi köze nincs? Nem tudom. Csak azt remélem, hogy valaki tudja a választ.
Czene-Polgár Donát
Képek: Ráthonyi Ráhel Sára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése