Ha már nem tehet másképp, jobb, ha élvezi

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, ahogy az igazi népszínházhoz illik, nagy, színes, bőszoknyás sokadalomként vonult fel a Refi Színpadra. Elviselhetően meleg, hársillatú, nyári este, a közönség fáradt, és várja a felüdülést. Nagy felelősség egy fesztiváli nap utolsó fellépőjének lenni, a tét: feltenni a koronát az egész napos élményekre, vagy az utolsó vért is kipréselni a nézőkből. De ne legyünk ilyen komolyak, húzdrácigány. A népi banda húzza, fújja, pengeti a talpalávalót. Nem akárki mulat már három napja: Balázs, a fiatal kisbirtokos. Fiatal felesége, Pólika megelégeli a tékozlást, is visszamegy nevelőanyáihoz, akik ahelyett, hogy vigasztalnák, vissza akarják küldeni férjéhez. Számunkra ez felháborító, de abban a korban egészen más volt a nő helye, így nem akadunk fenn, ahogy a cigányozáson sem. A három hóbortos vénasszony nagyon mulatságos, terjedelmesek, és nem csak a sok rétegnyi alsószoknyától… Mesébe illő a hangulat, ám még sincs mese, itt dolgozni kell, szőni, fonni, pletykálni. Pedig, mint kiderül, ők is voltak fiatalok, de biz ám, pirulnak is bele.

A dzsentri világ idilli világát idézi a darab, kicsit irigyeljük a szereplőket, hisz titkon mi is szeretnénk célok és felelősség nélkül létezni, mulatni. A darabban folyton esznek-isznak. Nem marad megbontatlanul a szekrényben őrzött pálinka, és milyen úriember az olyan, aki nem bivalytejjel issza a kávét. Pedig bizony lehet a luxustól is fanyalogni, ha megteheti az ember.

Balázs férfiúi gőgjét és már-már állatias züllését is kifejezi az, ahogy a kolbászba harap. A kolbásszal pedig lehet pajzán tréfát űzni, sőt verekedni is. A Balázst játszó Hajdú Tamás bravúros játéka megidézi a móriczi világ csizmaszárcsapkodós, mulatós reménytelenségét. Különösen emlékezetes, ahogy az egyik nevelőanya egy szál lúdtollal „zenél”, teljes beleéléssel. Nem számít, hogy nem áll össze a dallam, ez az ő nótája. Ő sem, ahogy Balázs sem élhet muzsikaszó nélkül.

Az előadás szünetében a zenészbanda magával csalja a közönséget, megyünk, lassan, míg az utcára nem érünk. Ott körbeálljuk Balázst és a zenekart, el-elkap a nótáskedv, lábunk járná az ütemre, de moderáljuk magunkat, mert azért mégiscsak színházban vagyunk, vagy mi. Más szituációban hatásvadász népbolondításnak tűnne, de itt a darab szerves része. Balázs elesik, a földön fekszik, a zenészek körülállják, a fülébe cincognak, így húzzák el a nótáját. Annyira hiteles, hogy az egyik néző fel akarja segíteni.

A második felvonásban távolról, az utcáról halljuk a nótaszót, a színpad előtt be nem tervezett biodíszletként hatalmas éjjeli lepkék repkednek. A szabad tér varázsa, gondolom, biztos csak a vidék illata teszi, hogy olyan jól szórakozom. Pedig nem, a produkció színészileg is nagyon rendben van. Fergeteges játék a gesztusokkal, tánccal, hisz az arcmimikájuk a szabadtári színpad távolságában kevéssé látható. Jól esik látni az ilyen ízes népszínházi produkciót. Amely azon kívül, hogy szórakoztat, hagyományőrző szerepet is betölt. Túl azon, hogy megszólítja a mindannyiunkban ott élő dzsentrit, közel hoz egy letűnt kort. Móricz szereplői kilépnek a kötelező olvasmányok megsárgult lapjai közül, életre kelnek, táncolnak, szerelmesek. Olyanok, mint mi.

A vége természetesen happy end, a levágni tervezett üsző „már tehén azóta, tán már borjat is ellett”. A házaspár újra egymásra talál, és akkor újra megszólal a muzsikaszó. És ekkor már Pólika is a bandával énekel. Ha az ember lánya dzsentrihez megy, nem tehet másképp, és ha már nem tehet másképp, jobb, ha élvezi.

Gulisio Tímea

Képek: Tugya Vilmos