Címkézés nélkül élni

Nehéz, de nagy színészi kihívást jelentő feladatot hozott B. Fülöp Erzsébetnek A doktor főszerepe. A színésznő vendégként játszik a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásában. Először arról kérdeztük, találkozott-e már színészként Andrei Șerbannal korábban.

Nem volt alkalmam ezt megelőzően Andrei Șerbannal együtt dolgozni, de mindig szerettem volna. Amikor a Ványa bácsit rendezte Kolozsváron, elkéredzkedtem az igazgatóságtól, hogy részt vehessek a nyilvános próbáin. Meghatározóak voltak számomra az előadásai. még egyetemistaként láttam a trilógiáját Maia Morgensternnel, nagy kihívás volt ezután a színművészetire járnom, annyira magas színvonalúnak tartottam, amit láttam. Nagyon szeretem általában is a román rendezőket, mert különleges munkamódszerük és látásmódjuk van. Újabban Radu Afrimmal szeretek nagyon dolgozni, Vlad Mugurral volt egy nagyon szép munkám, Anca Braduval, Cristi Popescuval, Andrea Vulpéval. Ez a munka is rögtön nagyon izgalmasnak ígérkezett, amikor Balázs Attila felhívott, hogy elvállalnám-e a szerepet. Nem gondolkodtam sokat rajta.

Milyen az ő módszere? Hogyan zajlott a közös munka?

Nagyon jól érzékeli és vezeti a színészeit. Ebben az esetben is nagyszerű volt, ahogyan ráhangolódott a színészekre. Mivel itt viszonylag szűk térben dolgoztunk, fontosabb volt a szöveg, mint a mozgás, ezért azt kérte, hogy úgy dolgozzunk, mintha hangjátékot készítenénk. Nagyon erős hangkarakterek vannak ebben az előadásban. Gyakorlatilag akkor is meg lehetne érteni, ha valaki nem látná, mi történik a színpadon. Nagy figyelmet szentelt a hangsúlyoknak, a jelentéseknek, ezeket nagyon pontosan meghatározta. Hatalmas munka volt ez, hogy hogyan kódoljuk a szövegben a szereplők céljait, hogyan érzékeltessük a viszonyokat. Hihetetlen ritmusérzéke van a Mesternek, pontosan érezte a zenéjét az előadásnak, de a szövegek ritmikáját is.

Milyen volt a darabbal való találkozás, ismerkedés?

Nagyon erős hatást tett rám a szöveg, amikor először olvastam. Negyven fölött, sajnos, csak ritkán találkozik a színésznő egy igazán jó szereppel. Azonnal elkezdtem értelmezni, elemezni, de próbáltam leállítani magam, hiszen van olyan rendező, aki nem szereti az előre gyártott koncepciókat. Intuitíven mégis megfogott ennek a figurának az autoritása, ugyanakkor a nagymértékű kiszolgáltatottsága. A saját szakmai életemből is tudtam meríteni, és ezért nagyon is személyessé vált ez a találkozásom a darabbal, illetve a szereppel. Nagyon szerettem ezzel a figurával dolgozni. Nekem sem jöttek könnyen a főszerepek, voltak olyan évek, amikor egyáltalán nem kaptam szerepet. Ugyanakkor megedzettek az ilyen helyzetek, és ezeket az élményeimet is igyekeztem ebbe a szerepbe beépíteni.

Mi volt ebben a szerepben a legnehezebb feladat?

Megtalálni a negatív árnyalatát is ennek a doktornőnek. Kérte is a rendező, hogy foglalkozzak ezzel, hiszen ez a nő nagyon merev, szoborszerű, nem megalkuvó, ebből következően arrogáns is. Leépíti maga körül az embereket, mert annyira csak a szakmájával foglalkozik. Ilyenre még nem is emlékszem, de a tükör előtt próbáltam, hogyan tűnhetek rosszindulatúbbnak…

Robert Icke műve nagyon erősen reflektál a jelenkorra, annak több visszás jelenségére is, például a közösségi médiára, vagy a woke-kultúrára. Ön szerint mi a legfontosabb üzenete ennek az előadásnak?

A tehetetlenség érzete azért ott van az emberben az előadás láttán, ezt többen visszajelezték már nekem. De, ha rá tudjuk venni a nézőt, hogy legalább három óráig ne ítélkezzen, az nagyon jó. Hiszen maga a főszereplő, Ruth Wolff is elfogad mindenkit olyannak, amilyen. Nem akar senkit sem megváltoztatni, kizárólag a szakmáját akarja művelni. Nagyon nehéz ítélkezésmentesen élni, hogy ne címkézzük fel egymást, ezért fontos szerintem, hogy ez az üzenet eljusson a nézőkhöz. A Mester azt is mondta, hogy bármi történjen velünk, hallgatnunk kell a lelkiismeretünkre, ez szintén nagyon fontos gondolata a darabnak. Mint ahogy nagyon fontos pillanata az előadásnak, amikor a pap és a doktornő leülnek, és megbeszélik a dolgokat, rájönnek, hogy meg tudják érteni egymást. Azt hiszem, ez is egy szép üzenet.

Az interjút Ungvári Judit készítette.

Képek: Rátonyi Ráhel Sára