Elég nagy baj, ha nem érdekel, mi fog történni a következő pillanatban. Ha a szereplők sorsa közömbös. Mert az első percekben csak egy nagyszájú vesztes és egy öntudatos szerencsétlen van a színpadon. És bár a későbbiekben árnyaltabbá válnak a karakterek, de még mindig nem érdekel a sorsuk. Nem kell, hogy szeressem őket, elég lenne a sajnálat, az együttérzés, vagy akár a gyűlölet. Az az érzésem, hogy ezeket a szereplőket láttam már valahol, ezek a dolgok már egyszer megtörténtek. Csak élesebben, erősebben és áthatóbban. Persze csak a színpadon. És élek a gyanúperrel, hogy František Langer is pont ugyanígy volt vele, amikor megírta a Külvárost.
Kedvenc szerzői között lehetett Dosztojevszkij és Molnár Ferenc. Raszkolnyikov vívódik, tudja, hogy nagy a bűne és idővel már nem hiszi el, hogy van rá bocsánat. Belülről emészti fel a bűntudat és csak egy lökés kell Szonyától, a szerelmétől, aki Annához hasonlóan szintén prostituált, hogy végül vállalja a gyilkosság következményeit. Liliom is a halálba menekül, hiszen egész élete bűnös volt és talán a legnagyobb vétke, hogy magával rántotta az ártatlan, Annához hasonlóan szeretetéhes Julikát is, örök boldogtalanságra ítélve őt abban a pillanatban, amikor először találkoztak a körhintánál.
A különbség szintén szembetűnő. Raszkolnyikov vívódása és meghasonlása filozofikus, mélyre hatoló, egyszerre gyűlölöm és bátorítanám. Liliom pedig megkerülhetetlen. Egyszerre nagytermészetű és behízelgően szeretetreméltó. Ezzel szemben Franciról sokáig azt hiszem, ő maga is tudja, hogy csak egy senki, és akkor válik valakivé, ha kiderül, ölt. Mintha hencegne. Sokáig nem hiszem el a bűntudatot, inkább olyan, mintha hírnévre vágyna, ha már táncosként csupán egy koszos külvárosi lokál vendégeinek elismerését és némi pénzt tud begyűjteni. Anna indítékai világosak. Egyedül van, talán mindig is egyedül volt, lecsúszott és már nem hiszi el, hogy vissza tud kapaszkodni. Elfogadta a sorsát, de azt nem, hogy többé nem szerethet, bármi is legyen az ára. Akár a halála.
Úgy érzem, Béhr Márton és Kiss Szilvia is keresik minden pillanatban, hogyan lehetne mélyíteni Franci és Anna személyiségét, mert a szöveg nem ad nekik elég stabil mankót ehhez. A többi karakter pedig egydimenziós marad akkor is, ha például Olasz István hátborzongatóan kegyetlen Építész úrként, vagy Mokos Attila meghatóan elveszett és meghasonlott lélek a Bíró szerepében. Ha úgy tetszik, mindenki más csak hallgatóság Franci számára, akinek elmesélheti a bűnét. A barátai megvédenék, az özvegy és a rend őrei pedig egyszerűen nem is akarnak tudni róla. Senkitől nem kap egy cseppnyi feloldozást, legfeljebb hamis tanácsokat. A kórust alkotó négy ballonkabátos, svájcisapkás lány bézsben olvad bele a környezetébe és minden megszólalásukkal a főszereplők kenyerét veszik el. Hiszen ezek a gyakran magyarázatként vagy belső monológként szolgáló szövegek nem kell, hogy ki legyenek mondva. Ezeknek meg kell történniük a színpadon. Minden mondat egy tekintet, egy mozdulat, egy hangsúly kellene, hogy legyen. Sokszor meg is történik, így ami elhangzik, ismétlés.
Az audiovizuális eszközök árnyalnak, finomítanak vagy akár felerősítik a történéseket, előzékenyen segítő kezet nyújtanak. A füstben elhaló fény, a vonat távolodó dudálása, mind romantizál, megemel. Sajnos azonban ez sem elég. A lány halála nem csak Francinak nem hoz megváltást.
Szepesi Krisztina
Képek: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése