Ugrás a fő tartalomra

Ábránd és varázslat - Balogh Tibor gondolatai a fesztivál elé

Nem mindig fenékig tejfel. Olykor reggelente egy-egy duplahabos cappuccino ihletében kell szintre áltatnom magamat, hogy majd a munkatársaim körében sugározhassam a reményt: menni fog, hajrá!

Pedig akkor a bizakodókéhoz méltatlan a valódi kedélyem éppen. Néhány felvilágosult királyunk és kormányzónk hivatali idejét leszámítva, ezeréves hagyományunk, hogy nyereg alatt puhítjuk a művészetet – gondolom, ha éppen megélhetési hazafiak beszűkült művészetfogalma, értékrendje hergel, vagy giccsrajongó kamarások és pszichokrata bölcselők tetszetős szekvenciái ámítanak a hatékony esztétikum tárgyában. Pénzügyi és széptani ábrándnak látszik olykor, véghez vinni egy fesztivált.

Mégis, Nyakó Béla igazgató úr megbízásából, járom szorgosan a Kárpát-medencét, hívom meg mindenfelől a fesztiválrangúnak érzett előadásokat. Éberséggel és résen léttel vértezett fel munkámhoz a Teremtő. Éber voltam, amikor más városokba akarták csempészni kezeim közül a fesztivált, résen, amikor lezárták a koronavírus járvány miatt az országhatárokat, de muszáj volt utaznom, mert íratlan szabályunk, hogy ide csak személyes megtekintés alapján kerülhet előadás.

Teljes értékű programot tudtunk nyújtani mindkét járványévben. Tavaly azonban megriadtam, azt mondtam, a háború alattomosabb vírus a Covidnál. Igazam lett, idén több kellett a puszta éberségnél vagy a résen létnél. Nem is több: valami más. Varázslat.

Köszönet! Azért, hogy az oltalmunk alatt dolgozó beregszásziak felléphetnek A helység kalapácsával, hogy újra láthatjuk Kisvárdán a temesváriakat, hogy felfedezték fesztiválunkat a színház-egyetemisták.

Legyenek szép napjaink!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...