Kommunistából lesz a nácik kirakatszínésze, kulturális atyaúristene, a Berlini Állami Színház igazgatója, Hendrik Höfgen. Az Újvidéki Színház előadásában Balázs Áron érzékletesen játssza el a 180 fokos fordulatot. Megmutatja, hogy kezdetben Höfgen jobban hisz a kommunista eszmékben, mint a színészi képességeiben. Mozgalmárként szinte lángol. Meggyőződéssel folyik belőle a szó. Fölöttébb lelkes. Színészként kétségek gyötrik, hogy egyáltalán tehetséges-e, van-e keresnivalója a pályán? De azért törtet és törtet, mind feljebb akar jutni, Hamburgból Berlinbe, meghatározó főszerepekbe. És ezért semmi nem drága számára.
Színház a színházban játék ez, Janja Valjarević díszlettervező piros kis lámpákkal szinte be is keretezi a színt, és egy hatalmas tükröt, amiben gyakran mi is láthatjuk magunkat. Olyan az egész mintha kitágított méretű színházi öltözőben lennénk, ahol a színész civilben, de már sminkben, már némiképp a szerepében is, szembe tud nézni magával. Ha tud. Ne a tükröt okold, ha a képed ferde!, figyelmeztet minket Gogol. Van, amikor már olyan ferde, hogy fölöttébb kínos tükörbe nézni. Höfgen abszolút eljut eddig a pontig. Akit csak lehet, felhasznál ennek érdekében. Ha kell egy általa nagyra tartott színésznőt, a zsidó Dora Martint, ha kell a miniszterelnök feleségét, Lotte Lidenthalt, akit korábban tehetségtelen tehénnek titulál. Mindkettőt Jankovics Andrea adja. Az előbbi ünnepelt, nagy művészként megérzi, hogy el kell hagynia az országot. Feszült jelenet, amikor leül beszélgetni Höfgennel, próbálja figyelmeztetni, vegye már észre, mi történik itt, ő is fogja menekülőre. De ekkor már nyeregben érzi magát, és nem akar belőle kiszállni. Hallgatja és hallgatja a színésznőt, hoz bágyatag ellenérveket, vagy érdemben már nem is reagál. Az arckifejezésén ott van, hogy őt már nem lehet meggyőzni, ő már eladta a lelkét az ördögnek. Már Mephisto és ő egyívásúak.
Nem véletlenül válik emblematikus szerepévé. Elhatárolódik a korábban általa istenített művésznőtől, el a félig zsidó feleségétől, el a néger szeretőjétől, mert figyelmeztetik, hogy akadálya lesz a karrierjének, mert ugyebár nem kellőképpen német. A származás pedig mindenekelőtt, no meg a hazafiasság, amit a nácik akkor is hangoztatnak, ha éppen valakit kínoznak. Kínozzák például a barátját, a Kommunista Kabaré egykori igazgatóját, akit Mészáros Árpád alakít. Kimenekíti a pribékek karmai közül. Ő pedig levert vesével, fájdalmaktól gyötörve igyekszik győzködni, hogy ezekkel ne működjön együtt. De úgy gondolja, hogy így lehet túlélni, így lehet még valami értelmeset is csinálni, be kell épülni a hatalomba. Kemény, feszült összecsapás. Egyikőjük feladta minden eszméjét, először hajlott, majd totálisan ketté is tört a gerince. Másikuk maximálisan hű maradt önmagához, ám ebbe belehal. Elég rossz választási lehetőségek. Klaus Mann regénye, amiből a színpadi adaptáció és Szabó István Oscar-díjas filmje is készült, bővelkedik ilyen kiélezett szituációkban. És korunk is bővelkedik az olyan helyzetekben, amelyekben sokan tanácsosnak érzik a törleszkedést, a seggnyalást, a maximális igazodást. Ennek elmaradása már ritkán jár halállal, de bukással, ellehetetlenítéssel, állásvesztéssel, annál inkább járhat. Boris Liješević rendezésében csipetnyi aktualizálás sincs. Bizonyos pontjai mégis dermesztően hatnak, meglehetősen áthallásosak. A hatalmi játszmák természetrajza ugyanis keveset változik. És abban sincs változás, hogy a művészek közül fájóan sokan készségesen részt vesznek ezekben a mindinkább eldurvuló, rút játszmákban.
Bóta Gábor
Képek: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése