Lekerülő fekete szemkötők

Vajon mitől félnek a körülöttünk levő emberek? És vajon mitől félnek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri színészosztályának hallgatói? A Zsinagógában egyszerű színpadon, takarófüggönyök nélküli térben, a fejükön fekete szemkötővel várja a nézőket a tíz hallgató, a Félelemkeresők című, Balázs Zoltán rendezte előadáson.

Az előttünk kibontakozó, kaleidoszkópszerűként aposztrofált előadás egy színes és zajos összművészeti alkotás, melyben a hallgatók lehetőséget kapnak tánc- és mozgásbeli képességeik megmutatására. A színpadon történő események gyors egymásutániságában a néző gyakran csak a fejét kapkodja. Folyamatosan mini történeteket, történetrészeket, fragmentumokat látunk a színpadon. A forgatagban néha cirkuszi mutatványokat csempésznek a színpadra, valaki egykerekűvel kergeti a másikat, vagy amatőr zsonglőrmutatványt láthatunk. A feszített tempójú, gyors váltásokkal tűzdelt előadásban folyamatos az átöltözés, így az alig ötven perc sokszor egy bátor, merész, jól megkomponált játéknak tűnik. A színpadon párhuzamosan zajlanak az események, a nézőnek különösebb vezetés nélkül kell valamilyen rendszert, viszonyítási pontot, eligazítási alapot keresnie magának. Bár néhány statikusabb pillanatban van ideje a szemével végigpásztázni a teljes elé tárulkozó képet, de sokszor a saját benyomásaira hagyatkozva csatlakozik rá éppen annak a hallgatónak a történetmesélésére, amelyik vonatkozásában, mondandójában önmagát, saját életét, vagy történetét a leginkább felismerni véli.

A Grimm-testvérek meséinek nyomán létrejövő előadásban a nézői asszociáció és a szerteágazó fantáziavilág kap különösen fontos szerepet. Az előadás ugyanis nem kíván magyarázni, vagy hosszabb ideig elidőzni az egy-egy meséből kiragadott momentumok ábrázolásánál. A színpadon egy időben több esemény, kisebb interakció, játék vagy látszólag értelmetlen cselekvés is zajlik. A használt mesetöredékek eredetijének ismerete nem kötelező. Nem tudom, hogy az egyedi értelmezésben annak van-e könnyebb dolga, aki rendelkezik előzetes tudással, vagy az elképesztő találkozásokat ismeretlenként kezelő néző kerül-e előnyösebb helyzetbe. Az előadásnak nem meghatározó a valósághoz való kapcsolódása, amit magunk előtt látunk az inkább lelki vonatkozású, szembenézés a félelmekkel, és ezáltal, sokszor önmagunkkal is. A lekerülő fekete szemkötők, melyek az előadás teljes tartama alatt a további jelmez részét képezik, van, aki hajába tűzve, és van, aki nyakba kötve hordja. Ezek a fekete szalagok szemléltetik, hogy aminek a legyőzésére egyszer rászánjuk magunkat, az alól felszabadulunk, képesek leszünk uralni, és nem hagyjuk, hogy az diadalmaskodjon felettünk. Az így előkerülő elnyomott érzelmek, gyermekkori sérelmek, szorongások szinte különösebb hívás nélkül bújnak a felszínre, hogy ebben a fesztelen, szórakoztató környezetben, ahol igazán semmi nem tűnik félelmetesnek, végre valahára legyőzessenek.

Az előadás végén, látva, hogy a félelmekkel való szembenézés mennyire szórakoztató is lehet, szinte mi magunk is kedvet kapunk, hogy fekete szemkötőinket levétele után, kövessük a hallgatók példáját.

Both Gréta

Képek: Tugya Vilmos