Egy finn kortárs szövegből csináltak előadást, ami elég ritka a magyar színházi életben. Hogy találták meg a darabot?
Az igazgatónk kért fel engem, hogy rendezzek egy néhány szereplős darabot, amiben csak nők játszanak. Ez egy elég nehéz feladat, mert a drámairodalom nem bővelkedik ilyen szövegekben. Én régről ismertem Mikka Myllyaho egy korábbi darabját, a Pánikot, és ez, amivel most dolgoztunk, annak a folytatása, nagyon jó anyag, kifejezetten nőkre írva. Persze, az eredeti szöveget rendesen átvariáltuk Orsival.
Ez pontosan mit jelent?
A finn szöveget megpróbáltuk erdélyire szabni. Helyspecifikus előadást szerettünk volna, így a női karakterek problémáit kissé „finomhangoltuk” a gyergyói világra. A szereplők és a storyline is nagyon nyugatias volt, ezeket is a gyergyói nők ügy-bajos dolgaihoz igazítottuk, hogy a nézők könnyebben tudjanak vele azonosulni.
A díszlet egy nagyon gyermeki világot idéz meg.
A sorozatok, tévéshowk világát szerettük volna megidézni, ez a jelenetváltásokra és az effektekre is igaz. Szerettük volna, hogy pörgős legyen, egyik jelent jöjjön a másik után, mint ahogy az egyik epizód jön a másik után a tévékben.
Nekem kifejezetten az ötvenes, hatvanas évek Amerikájának stílusa ugrott be. Ez miért működik a gyergyói nézőknek?
Az erdélyi kultúrközegben nagyon elterjedt az amerikai kultúra. A rendszerváltás után azonnal beszivárgott és azóta is nagyon intenzíven él. A román alapkultúrában rengeteg amerikanizáció van, hiszen a kommunizmus alatt tiltott dolgokra később nagyon rákaptak az emberek. Így ez a gyergyói nézőknek teljesen érthető.
Az előadás egy sztereotípia-paródia, mit gondonak a sztereotípiákról?
Igen, itt minden erről szól, a karakterek, a szituációk, a problémák egyaránt. Ennek az volt a lényege, hogy könnyen tudjunk kapcsolódni az eseményekhez, hogy a nézőknek meglegyen az az élménye, hogy ezt ők is átélték, ilyen szituációk már velük is megtörténetek. Szerintem a világunkban nagyon sok minden épül a sztereotípiákra.
Gyakran alkalmaztak 2 dimenziós mozgásokat, ezeknek mi volt a lényege?
És jelmezeket is, mi ezeket „laposjelmezeknek” hívtuk. Az alapprobléma az volt, hogy sok karakterváltás történik az előadásban és a nőknek sokszor kell férfi szerepeket felvenniük. Erre kerestünk egy elemelt, abszurd megoldást, ami végül a 2 dimenziós mozgás lett. És persze ez is a sztereotípiákra hajaz. Ezt egyébként a Runway divatbemutatók stílusából kölcsönöztük.
Káosz az előadás címe, ez nem túl általános ehhez a tematikához?
Úgy voltunk vele, hogy annyira átírtuk már ezt a darabot, hogy legalább az eredeti címét hagyjuk meg. Például az eredeti szöveg a végére mindhárom nő életére ad megoldást, de ez nekünk már túlságosan amerikaias happy end lett volna. Emiatt mi azt levágtuk. Azt gondoljuk a megoldás kitalálása a nézők feladata.
Végül is adtak egy megoldást, hallgassunk sok Abbát…
És utazzunk sokat!
Varga-Amár Rudolf
Képek: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése