A Moszkvába való elvágyódás a megszokottnál is erőteljesebb a
Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának
Három nővér előadásában. A szereplők akár velünk szemben állva, mint hitvallásukat, mint vágyaik tárgyát, a képünkbe éneklik, hogy Moszkva!, Moszkva!...” Cári-Baczó Tibor zeneszerző megzenésíti a mágikus szót, az ábrándos hanglejtéstől egészen a demonstratív, már-már üvöltő verzióig. Tehetős társadalmi réteg tagjai sóvárognak a nem is olyan rémisztő messzeségbe. Bármikor megtehetnék, hogy felülnek a vonatra, és minden további nélkül elutaznak oda. Lehet, hogy már annyira eltunyultan cselekvésképtelenné váltak, hogy ennyire sem képesek? Ez is benne van a pakliban. Az előadás is azt mutatja, hogy főnek egymás levében, de valójában nincsenek együtt, inkább szólóznak, monológokat, vagy monológfoszlányokat mondanak a levegőbe, mint párbeszédet folytatnak. Gyakran kerülik a szemkontaktust. A szó szoros és átvitt értelmében elbeszélnek egymás mellett, jól szervezett színpadi összmunkával. Csehov alakjai nem, de a színészek nagyon is egymásra hangoltak. Sokan vannak egyszerre a színen, a deszkákon itt is, ott is, amott is történik valami, gondosan megtervezett színpadi koreográfia szerint.
Moszkva nem feltétlenül a valós várost jelenti, inkább a vágy titokzatos tárgya, a boldogság örökösen kergetett, de állandóan tovaröppenő kék madara, az elrontott életek utolsó mentsvára. Legalábbis a képzeletükben. Próbálnak bízni benne, hogy az lehet számukra a Nirvána, de tán azért sem mernek nekiindulni, mert félnek tőle, ha ez az illúzió is kipukkad, onnan már végképp nincs tovább út.
Sós Beáta olyan sivár, lehangolóan szürke, várfalszerű díszletet tervezett, hogy az akár börtönnek is beillik. Lehet, hogy innen eleve nem nagyon van menekvés. Saját személyiségük, csalódottságuk, magányuk börtönébe zártak ezek az emberek.
Béres Márta dermesztően lefelé fittyedt szájjal játssza végig Mását, külsőleg is megmutatva, hogy állandósult tulajdonságává vált a lemondás, az az érzés, hogy neki már nemigen jöhet össze, amit akar.
Kalmár Zsuzsa Olgaként,
Dedovity-Tomity Dina Irinaként is képesek lidérces búskomorságot árasztani magukból. Valamennyi szereplő hálóban vergődő halhoz hasonlatos, akkor is, ha magabiztosnak akar látszani, mint
Mezei Zoltán Versinyin alezredese. A látszat és a valóság kontrasztjából halmozódnak az abszurdba hajló mulatságos helyzetek.
Sebestyén Aba rendező komolyan veszi, hogy Csehov, ha sokan nyúlós unalmassággal el is „drámázzák” a darabjait, lényegében komédiákat is.
Csernik Árpád Csebutikin katonaorvosként félmeztelenre vetkőzve, széles gesztusokkal, harsány hangossággal egy kis műtavacskába vetve magát, és abban látszólag fuldokolva, hathatós bohóctréfát mutat be.
Pálfi Ervin el-elmélázó Andrejként beletörődik, hogy a
Magyar Zsófia által alakított Natasa szinte pórázon vezesse, ahogy lassacskán a többieket is. Sok előadásban cikizik rikítóan ízléstelen, zöld színű viseletét.
Hatházi Rebeka jelmeztervező zöld viseletekkel, ha nem is bántón rikítóakkal, árasztja el a színpadot, mintha terjedne az a tyúkagyú, ridegen célszerűségre törekvő, másokat leuraló önimádat, ami Natasa sajátja.
Cári zenéje kiemelt fontosságú, a szereplők, akár zongorázva, hangszert ragadva, olykor dalra fakadnak. Ezzel oldják a feszültséget, vagy segélykérően kiüvöltik magukból a bánatukat. De nem könnyebbülnek meg, a vágyképük, Moszkva, soha nem kerül hozzájuk közelebb, sőt mintha mindinkább távolodna.
Bóta Gábor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése