Ugrás a fő tartalomra

Történet a történetről – egy szerelem metatézise

Nem az első eset ezen a fesztiválon sem, hogy egy film nyomán kapunk színpadi értelmezést, ám a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása mindenképpen különlegesnek mondható. Egy hazánkban talán kevéssé ismert szerb filmes alkotó, Stefan Arsenijević 2008-as mozija alapján vitték színre a Szerelem és más bűntények című produkciót Theodor-Cristian Popescu rendezésében.

Egy szinte teljesen személytelenné csupaszított mese fragmentumai kelnek kérészéletre a sepsiszentgyörgyi társulat előadásában, amely az alapul szolgáló szerb filmhez hasonlóan egy nap történetére fókuszál. Egy olyan nap, mint a többi, de mégsem, hiszen ez lesz az a nap, amikor Anica (Korodi Janka) megváltoztatja (elhagyja) az addigi életét. Mire idáig eljut, azt látjuk két órában a színpadon, sokat sejtető töredékességgel. Ezekből a látszólag összefüggéstelen részletekből azonban kibomlik a főszereplő lány és a körülötte lévők élete, a könyörtelen alvilági valóságon pedig abszorbens érzelmek szűrődnek át, egy beteljesülhetetlen szerelem vetületei, egy apa vagy egy anya lenyomatai, a hétköznapokba hazudott álmok, csalódások és csalások, gondok és gondoskodások kavarognak a panelházak szűk tereiben, amelyekre az előadásban csak szövegszerűen utalnak a szereplők. A színpadkép ugyanis nem próbálja ezt konkrétan megidézni, inkább csak az érzetek szintjén jut el hozzánk a beszűkült világ és az abban élők végtelen magányossága.


Theodor-Cristian Popescu rendkívül ügyesen használja a filmes eszközöket az előadásban, és önmagában nem az teszi indokolttá ezt, hogy filmadaptációt láthatunk. A háttérvetítés inkább egyik szemléletes eszköze a személyességtől eltávolított, vagy inkább megfosztott életeknek, éppúgy, mint a végig jelenlévő furcsa narratíva, amelyben a szereplők egyes szám harmadik személyben mesélnek arról, hogy éppen mi történik velük. A nézőt folyamatosan arra kényszeríti a rendező, hogy ne élje át, hanem valamiféle objektív nézőpontból szemlélje a történetet. Ez az elidegenítés érdekes módon nemcsak az érzelmeket teszi idézőjelbe, hanem egy elemelést, egy új dimenziót is eredményez. Áttéten keresztül kapjuk az információt, történetet mesélnek el a történetről, ami nem a miénk, de nem is a szereplőké, mintha senkinek nem lenne köze semmihez. Furcsa módon éppen ezáltal erősödnek fel bizonyos apró emberi momentumok. Például az, ahogyan Milutin (Pálffy Tibor) mintegy elengedi továbbröppenni Anicát, miközben titokban gondoskodik arról, hogy az úthoz ellopni tervezett pénz megfelelő mennyiségben a rendelkezésére álljon. Vagy ahogyan Stanislav (Kónya-Ütő Bence) lefizeti a kocsmárost, hogy az anyja (Gajzágó Zsuzsa) elénekelhesse a vendéglátóhelyen, hogy „Bésame, Bésame mucho…”.

A sepsiszentgyörgyi társulat szinte teljes erejét megmutatja ebben az előadásban, amelynek ilyen értelemben legfontosabb felismerése, hogy nincs egyetlen hamis hang sem az összhangzatban. Elképesztő színészi jelenlétek, nagyon erős megszólalások jellemzik a társulat munkáját, a csak villanásra megjelenő mellékszereplők is hitelesen, magától értetődően és teljes önátadással simulnak bele a produkcióba. Akár mindenkit fel lehetne sorolni, de néhány példa ezekre a villanásokra: D. Albu Annamária, Benedek Ágnes, Erdei Gábor, Kolcsár József, Derzsi Dezső, Fekete Zsolt – a teljesség igénye nélkül. Immár sokadjára láthatjuk ezen a fesztiválon is, mennyire erős társulata van a sepsieknek, fantasztikus fogékonyságú, bravúros tudású, s a szó legnemesebb értelmében alázattal dolgozó színészekkel. Korodi Janka és Kónya-Ütő Bence főszereplő kettőse is nagyszerű: minden személytelenre faragott megszólalás mögött ott izzik a lélek. Pálffy Tibor különösen a darab második felében hívja elő a mélységeit, a filmes bejátszásokban pedig a tekintete egyenesen hátborzongatóan kifejező tud lenni. Szinte főszereplővé növi ki magát Gajzágó Zsuzsa, akinek egy-egy énekhangjában is tragédiák egész sora szólal meg, olyan intenzív élettudással, mintha minden drámai kudarc egyúttal felemelő élmény is lenne.

A felhasznált film története valamikor a délszláv háború után játszódik a reményvesztett Belgrád „díszletei” között, egy olyan korszak után, amely azt súgja: el innen! Azt, hogy a szerelem mennyire bűntény, nem tudjuk meg az előadásból, de ez nem is fontos. Azt viszont igen, hogy bűn, ha nem igyekszünk megélni, ami adatik. Bésame mucho – úgy ölelj és csókolj, mintha ez lenne az utolsó estéd – zakatol a fülünkben a dal még egy jó darabig…

Ungvári Judit
Képek: Tugya Vilmos

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...