Szenvedésben fedi fel magát a boldogság

,,As we become more intimate with pain, the less we suffer”
„Minél nagyobb közelségbe kerülünk a fájdalommal, annál kevesebbet szenvedünk”
(Robert Masters)

Vajon ez igaz? Erre a lányra igaz? Jó ilyen közel lenni a mérhetetlen szenvedéshez? Valóban, Jézus is elmerült benne, keresztre feszítették, ahogy a darabban is elhangzik, de őt talán megemelte belülről a tudat, hogy nem értelem nélküli a tette, sőt, legnagyobb célként viselt mindent, nyert meg életeket. Egy prostituált cigánylánynak akkor mi marad?

Érdekes lehet a fájdalommal, szenvedéssel kapcsolatban a kérdés, vajon hogyan lehet vele barátságot kötni, mintsem egy életen át futni előle és rettegni, mikor ér utol. A Frivalszky-Surányi Az ember lánya című dokumentumfilmben is (amely a szövegkönyv alapját adta) arra kaptam fel a fejem, miért nem mondja soha a lány, milyen nehéz és elviselhetetlen terheket kellett túlélnie. Mintha ő képes lenne megbarátkozni a fájdalommal, nem csúfítja a valóságot, nem sajnáltatja magát.

Minden borzalmat, ami megesett vele, úgy mond el, mint egy történetet. Az ütéseket puff puff-nak nevezi, mintha csak egy rajzfilmben lennénk, a legmegalázóbb borzalmakat pedig egyszerű szavakkal, szinte tárgyilagosan meséli. Mintha teljesen elfogadta volna, hogy neki ez járt. ,,Hiszen annak a stricinek se könnyű…. az nem is tudja, mi az élet, az nem élt még igazán” mondja ezt azután, hogy az megverte, és kirakta őt az utcára.

Az előadás a boldogság eltaszításának ütőerén tartotta a kezét. Értem ezt a felkavaró téma, az addikciók és a feszültség bemutatása miatt is. Sokszor elhangzott, hogy nem jár mindenkinek a boldogság, hogy a segítségből csak baj lesz. A szenvedés az, ami jár. A szenvedés az én istentiszteletem.

Elképesztően profi, fiatal színészi alakítások voltak láthatóak, különösen mikor az utcalányok nyelvén beszéltek vagy egymás mellett táncoltak, hívogattak vagy kérdeztek a nézőktől (Szép vagyok?), imitálták egy személyben a másokkal való párbeszédeiket. Ezek mind hiteles pillanatok voltak.

A történet attól üt még nagyobbat, hogy valódi. Roni tényleg így fogant és született, a TBC fertőzés, a verések, a kínzás mind megtörtént valahol, valakivel.

A darab sokféle eszközzel, snittszerűen haladt az életút ábrázolásban, rajzzal és filmvetítéssel (így pl. érzelmek kinagyítása vált lehetségessé, közeli premier plánokban) egy gyönyörű énekkel (Hello, hello I’m fine Goodbye, hello), színpadi eszközökkel (hó az erdőben, pénzeső a testvásáron), intertextussal (Godot-ra várva) és folyamatos forgással adott impulzív élményt. Abszolút sajátossága a nézőként való ide-oda fordulás, ami lehetőséget adott egy sokszínű, összesűrített elbeszélőmódnak.

Szent Iván éjjelén merültünk el a fiatalság legmélyebb, legmocskosabb bugyrában. Ezekből az élethelyzetekből nézve Csehov Három nővérében Irina szerelemhiánya vagy Mása fellobbanása, Andrej kiégése eltörpülő problémák. Olyanok, amik mellett könnyen boldog lehetne az ember.

Mégsem az. Akkor sem, ha legalább tető van a feje felett, de a legnagyobb rossz elviselése közben sem. Valóban el nem múló kísértet az ember számára, soha nem enged a torkán a szorítás, hogy mindig a boldogtalanság húzza a pillanatnyi boldogságot és nem fordítva.

A Godot beemelésével mintha a történeten keresztül az előadás még erősebben kiemelné, hogy a megváltottsághoz, boldogsághoz vezető út csak a szenvedésben fedi fel magát, addig érthetetlen messzeségben marad. „{…} until our pain is but grace, however fierce”.

…míg a fájdalmunk áldássá válik, ha nagyon heves is.

Pálfi Zsófia