Ólomcipőben jár az idő

Táborosi Margaréta neve rendezőként számomra egyet jelent a lírával, a szenvedéllyel és a naivan szép igazságkereséssel. Baricco pedig maga a pofátlanul bájos morajlás. Kézenfekvőnek tűnt a párosítás, így bíztam benne, hogy nagy baj nem lehet.

A hajón született és örökre ott muzsikáló fiú története olyan mélabús, mint a blues, olyan lüktető, mint a jazz és olyan fájdalmasan hömpölygő, mint az óceán. Talán tényleg megtörtént. Olyan jó lenne azt hinni, hogy volt egy ilyen mesebeli fiú, akiből a világ legjobb zongoristája lett, és aki sosem vágyott arra igazán, hogy szárazföldre lépjen. Akinek a hajó volt az egész világ. Egy megnyugtatóan véges világ. Annyira monumentálisan megejtő lenne a tudat, hogy ő létezett.

És jött Székely Bea, aki az Akadémia elvégzése után pár évig fellépett egy hajón és úgy érezte, hogy az ő személyes története felér Danny Boodmann T.D. Lemon Novecentoéval. Nem hibáztatom, hiszen mindenkinek a saját története a legfontosabb, de a legtöbb esetben ez a történet mégsem érdekel senkit, mert a külvilág számára nincs benne semmi említésre méltó. Fontos az önbizalom is, sokszor vesszük hasznát az életben, de szerencsés, ha ez az önbizalom egészséges. Sok formátumos művész nem hitte el, hogy egyedül képes megtölteni egy színpadot, lekötni a figyelmet és adni tud valamit, amihez nem kell mankó, elég a jelenléte. E színésznő úgy érezte, ő képes minket egy óra tizenöt percen át elvarázsolni, elvinni egy különös világba és átvenni a regény történetmesélője, egy esetlenül mókás, csodás trombitás helyét. Teszi mindezt felvonultatva az összes tanult színészi eszközt, mozgással és énekléssel feldúsítva. A probléma csupán az, hogy ezen eszköztár egyetlen darabja sem éri el énekhangjának minőségét. Minden mozdulat, minden megszólalás csinált, harsány, mégis erőtlen. Olyan, mintha nem hinné el, hogy a kevesebb, de mélyebb jelenlét is elég lehet. És lehet, hogy tényleg nem is lenne elég. Ami azonban biztos, hogy az erőlködés sosem vezet eredményre. Olyan ez, mint amikor elképesztő erőfeszítéssel próbálunk meg tüzet csiholni, pedig csak a helyes technika és egy apró szikra hiányzik.

Jól énekel, és ha nincs egyedül a színpadon, feltehetőleg a tánctudás is abszolút elegendő. Bízom benne, hogy a zongoraszólókra komponált mozgás csak egy rosszul sikerült improvizáció, mert akkor megbocsátható lenne. Az azonban nem megbocsátható, hogy ez a fájdalmasan lírai történet harsány karikatúrává válik Székely Bea előadásában. Az elengedés fájdalmas szépsége és a végső megnyugvás érzése helyett kapunk egy belső monológot arról, hogy nem lehet örökké énekesnőnek lenni egy hajón, mert ugye a művész is öregszik, meg a világ is változik, és a főhős két jobbkezes viccének totális félreértelmezését, ami egyébként a regény egy olyan tipikusan könnyezve mosolygós pillanata, amiből több is van, bár ez az előadásból sajnos szintén nem derül ki.

Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento azt tanítja nekünk, hogy lehet elég az, ameddig ellát a szem, és teljes lehet az élet akkor is, ha nem kapunk meg mindent, amire vágytunk. Ha sikerülne magamévá tennem ezt a szemléletet, sokkal jobban éreztem volna magam az előadás után.

Szepesi Krisztina

Kép: Máté Viktor