Ken Kesey-t egykönyves szerzőnek tartják, de ez az egy, a Száll a kakukk fészkére az amerikai ellenkultúra egyik leghíresebb darabja lett, amelyből Miloš Forman rendezett szintén ismert és elismert filmet. A hálás alapanyagot a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiválján a Tomcsa Sándor Színház művészei Vladimir Anton rendezésében tolmácsolták szombat este: inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A Kesey-könyv hosszú és nem egy ízben megkérdőjelezhető érvényű székelyudvarhelyi adaptációja tartogatott ugyan jó ötleteket és színészi fragmentumokat, de sajnos ezek a próbálkozások hamvukba holtak maradtak. A művészi szabadság megkérdőjelezhető helyeken és módokon szárnyalt, másutt pedig a filmadaptációt másolta indokolatlanul, a színpadon értelmüket vesztő részletekben.
A főnővér terrorja kekeckedéssé szelídül, konstans, idegesítő és ív nélküli furkálódássá. Az embertelen gépezetet igazgató főnővér ebben az előadásban talajvesztetten és erőtlenül próbálja túlkiabálni McMurphy-t és a többi ápoltat, lefosztva a karakterről minden olyan nem emberi tulajdonságát, amely oly kérlelhetetlen ellenféllé teszi őt Kesey történetében. S mivel az antagonista és annak diktatúrája egyáltalán nem meggyőző, így az ellene szerveződő ellenállás is kiüresedik, hiszen a közelségét sem érezzük annak a tétnek, ami kockán forog(hatna). A rendezés a fekete ápolókat teljesen törölte a színről, megszüntetve ezzel az erőszak fizikai jelenlévőségét, a fenyegetettség-érzet másik fontos letéteményeseit. Ezek a rendezői döntések a képviselt értékrendek szembenállását szinte elsikkasztják.
Ehhez a veszteséghez adódtak hozzá az olyan lényegtelen, de a rendezői önállóság látszatát csökkentő részletek, mint az ápoltak külleme és jelleme, amik szinte csak a Forman-filmből merítkeztek. Ennek a jelenségnek áldozatául esik Bromden alakja is, akit Nagy Csongor játszik. Ez sajnálatos, mert az előadás felütése és első felvonása megkísérli kifejteni az ő belső monológjait - ezek a részletek üdítően szakítják meg a monotonitást. A fényfestéssel és csellóval alátámasztott, szövegükben rendben lévő szakaszok a produkció izgalmas pillanatai közé tartoznak, ebből szívesen láttunk volna többet, jóval többet. Ugyanide sorolható az elektrosokk-terápia stilizált képe, ami szépen ábrázolt, a fények, a hangok és a játszók harmóniája abban a pillanatban elvitathatatlan.
Ugyanakkor a kevés jó ötlet menet közben elvész, a második felvonás végére pedig el is halványul a popzenés betétekkel végleg megölt fősodor árnyékában. Ennek a történetnek az elevenünkbe kellett volna nyúlnia, fel kellett volna kavarnia, helyette a sajnálkozás maradt az elvesztegetett értékes ötletek és pillanatok miatt.
Kocsis Marcell
Fotó: Tugya Vilmos
Sehogy sem tudok azonosulni ezzel a kritikával. Én nem láttam sem a filmet, és az alapművet sem olvastam, de úgy érzem, hogy teljes értékű, profi, megmozgató előadást láttam sokszínű színpadi ötletekkel, hiteles színészi alakításokkal. Az előadás sodrása több társadalmi kérdést is felszínre hozott, hol komikus, hol tragikus események közepette. Ez egy kellemes vibrálást keltett, érzelmi hullámvasútra ültetett. A főnővér alakja számomra hitelesebb volt egy bizonyos érzelmi spektrumon mozgó nőként, mint egy 100 százalékos gonoszként. Sajnálom hogy kritikusuk nem tudott tovább lépni korábbi emlékein, és minden áron ezt próbálta bevasalni az önálló adaptáción.
VálaszTörlés