Ugrás a fő tartalomra

Nem találja a fészkét




Ken Kesey-t egykönyves szerzőnek tartják, de ez az egy, a Száll a kakukk fészkére az amerikai ellenkultúra egyik leghíresebb darabja lett, amelyből Miloš Forman rendezett szintén ismert és elismert filmet. A hálás alapanyagot a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiválján a Tomcsa Sándor Színház művészei Vladimir Anton rendezésében tolmácsolták szombat este: inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A Kesey-könyv hosszú és nem egy ízben megkérdőjelezhető érvényű székelyudvarhelyi adaptációja tartogatott ugyan jó ötleteket és színészi fragmentumokat, de sajnos ezek a próbálkozások hamvukba holtak maradtak. A művészi szabadság megkérdőjelezhető helyeken és módokon szárnyalt, másutt pedig a filmadaptációt másolta indokolatlanul, a színpadon értelmüket vesztő részletekben.

A Wasserman átirat, a Forman-film és maga a regény a mellékolvasatokon túl, megrendítően bontja ki a Bromden nevű indián szemén és fülén át a két „gigász”, Ratched nővér és McMurphy ápolt, elítélt, kártyahős, etc. életekbe kerülő harcát. A sok erőszakos jellemvonással bíró McMurphy életszeretete, zsiványsággal vegyes ravaszsága, bárdolatlan, de a szabadságszeretetében humanista alakja Barabás Árpád alakításában inkább csak erőteljes lett, míg Ratched nővér Vladimir Anton rendezésében és Mezei Gabriella megformálásában elveszti minden démoni vonását.

A főnővér terrorja kekeckedéssé szelídül, konstans, idegesítő és ív nélküli furkálódássá. Az embertelen gépezetet igazgató főnővér ebben az előadásban talajvesztetten és erőtlenül próbálja túlkiabálni McMurphy-t és a többi ápoltat, lefosztva a karakterről minden olyan nem emberi tulajdonságát, amely oly kérlelhetetlen ellenféllé teszi őt Kesey történetében. S mivel az antagonista és annak diktatúrája egyáltalán nem meggyőző, így az ellene szerveződő ellenállás is kiüresedik, hiszen a közelségét sem érezzük annak a tétnek, ami kockán forog(hatna). A rendezés a fekete ápolókat teljesen törölte a színről, megszüntetve ezzel az erőszak fizikai jelenlévőségét, a fenyegetettség-érzet másik fontos letéteményeseit. Ezek a rendezői döntések a képviselt értékrendek szembenállását szinte elsikkasztják.

Ehhez a veszteséghez adódtak hozzá az olyan lényegtelen, de a rendezői önállóság látszatát csökkentő részletek, mint az ápoltak külleme és jelleme, amik szinte csak a Forman-filmből merítkeztek. Ennek a jelenségnek áldozatául esik Bromden alakja is, akit Nagy Csongor játszik. Ez sajnálatos, mert az előadás felütése és első felvonása megkísérli kifejteni az ő belső monológjait - ezek a részletek üdítően szakítják meg a monotonitást. A fényfestéssel és csellóval alátámasztott, szövegükben rendben lévő szakaszok a produkció izgalmas pillanatai közé tartoznak, ebből szívesen láttunk volna többet, jóval többet. Ugyanide sorolható az elektrosokk-terápia stilizált képe, ami szépen ábrázolt, a fények, a hangok és a játszók harmóniája abban a pillanatban elvitathatatlan.

Ugyanakkor a kevés jó ötlet menet közben elvész, a második felvonás végére pedig el is halványul a popzenés betétekkel végleg megölt fősodor árnyékában. Ennek a történetnek az elevenünkbe kellett volna nyúlnia, fel kellett volna kavarnia, helyette a sajnálkozás maradt az elvesztegetett értékes ötletek és pillanatok miatt.

Kocsis Marcell
Fotó: Tugya Vilmos





Megjegyzések

  1. Sehogy sem tudok azonosulni ezzel a kritikával. Én nem láttam sem a filmet, és az alapművet sem olvastam, de úgy érzem, hogy teljes értékű, profi, megmozgató előadást láttam sokszínű színpadi ötletekkel, hiteles színészi alakításokkal. Az előadás sodrása több társadalmi kérdést is felszínre hozott, hol komikus, hol tragikus események közepette. Ez egy kellemes vibrálást keltett, érzelmi hullámvasútra ültetett. A főnővér alakja számomra hitelesebb volt egy bizonyos érzelmi spektrumon mozgó nőként, mint egy 100 százalékos gonoszként. Sajnálom hogy kritikusuk nem tudott tovább lépni korábbi emlékein, és minden áron ezt próbálta bevasalni az önálló adaptáción.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három a francia igazság

Szerencsés nép a francia, hiszen a vaudeville, mint a 16-17. századi Párizs utcáinak lassanként cselekményessé összefűzött vidám dalai olyan műfajokra hatottak jelentősen, mint a sanzon, az opéra comique, vagy éppen a kabaré. A többszáz éves vaudeville-t nem véletlenül társítják Marc Camoletti Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című, 1960-ban bemutatott világhírű komédiájához, hiszen a darab esszenciáját adja mindannak, amit L’Hexagone környékén gondolnak komikumról, szerelemről, erotikáról és szatíráról. Kétségtelen, hogy a vígjáték óriási sikeréhez – a világon a legtöbbet játszott francia darab – hozzájárult az 1965-ben Tony Curtis és Jerry Lewis főszereplésével bemutatott mozi is, de minden bizonnyal enélkül is rendszeres szereplője lenne a kasszasikert és a közönség szórakoztatását is szem előtt tartó direktorok repertoárjának. Mert hogy a Boeing nem titkoltan a nevettetés szándékával hódít, és miért is ne lenne helye akár a kisvárdai versenyprogramban? Főként, ha olyan színvon...

A 2024-es év díjazottai

2024. június 21. és 29. között megrendezték a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválját. A versenyprogram előadásait Balogh Tibor dramaturg, színikritikus, a fesztivál művészeti tanácsadója válogatta. A színházi seregszemle idei díszvendége az alapítása 25. évfordulóját ünneplő székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház volt. Mások mellett Szabadkáról, Újvidékről, Kassáról, Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Csíkszeredából, Beregszászból és Gyergyószentmiklósról érkeztek a magyar nyelven játszó színházak, valamint láthatók voltak a Térszínház, a Ferencvárosi Pinceszínház és az Udvari Kamaraszínház, a versenyprogramon kívül pedig az Újszínház, a Lilom Produkció, az Orlai Produkció és a Veres 1 Színház előadásai is. Kilenc nap alatt huszonhét produkció került színre három helyszínen. Balázs Zoltán színész, rendező elhozta középiskolásoknak szánt színésztechnikai beszélgetőjátékát, az Aranybogár elnevezésű módszertani foglalkozást. A s...

Az időtlenné tett népszínmű

Szigligeti Ede viszonylag keveset játszott népszínművével érkezett idén Kisvárdára a vajdasági Tanyaszínház. A többségi társadalommal szemben álló család történetét feldolgozó előadásban a sztereotipikus cigány-ábrázolásokkal leszámolva, a cselekményt időtlenségbe helyezve mutatják be a vajdasági akadémisták a kitaszított szerelmeseket. A Tanyaszínház szereplései során amint megkedvelünk egy társulatot, az máris átalakul – mivel ezekben a produkciókban főként az Újvidéki Művészeti Akadémia mindenkori (akár végzős vagy frissen végzett) hallgatói vesznek részt. Gombos Dániel vezetésével, akit A cigány t koordinátoraként olvashatunk a színlapon, azt láthatjuk, hogy egy olyan dinamikus és alapjaiban átgondolt vezetés jellemzi a társulatot, amely a Tanyaszínház fundamentális értékeire fókuszál. Legyen szórakoztató, ám foglalkozzon elgondolkodtató témákkal, teremtsen lehetőséget a fiataloknak és jusson el minél több vajdasági nézőhöz. Az idei előadásban tizenkét hallgató és hat frissen végze...