Ugrás a fő tartalomra

„Mindig érzem a közönség energiáját” - Székely Bea

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának második, szombati napján a Zsinagógában Goldoni jólismert darabját, A fogadósnőt láthatta a közönség, az idei díszvendég, a Zentai Magyar Kamaraszínház előadásában. A rendkívül szórakoztató és humoros darabra annyira sokan voltak kíváncsiak, hogy még a lépcsőkön is ültek. Nem véletlen. Nagy siker övezte az előadást. A fogadósnőt, vagyis Mirandolinát alakító Székely Beát kérdeztük…

Hatalmas siker volt. Mennyire érzed játék közben a közönséget?

Érzem, van is bennem izgalom, bár egy idő után azért csillapodik. Mindig érzem a közönség energiáját. Plusz drukk volt bennem, hiszen egy olyan környezetben játszottunk, ahol jelen van a szakma, ezen belül pedig a zsűri is értékeli az előadásokat. Természetesen megpróbáltunk mindent megtenni, de ez mindig így van, pláne, amikor érezzük, hogy az emberek kíváncsiak ránk. Legyen ez egy nagyvárosban, vagy egy pici falucskában, igyekszem mindent megtenni, bárhol is legyek. Hozzátenném, számomra az is nagyon megható, amikor egy kis faluban olyan emberek néznek meg bennünket, akiknek nincs túl sok lehetőségük színházba járni. Egyébként örültünk, hogy jöhetünk Kisvárdára, kiváló fesztivál, szeretünk utazgatni is, szerencsére van rá sok lehetőségünk.

Mennyire volt nehéz megküzdeni Mirandolina szerepével?

Én ezt a szerepet beugróként vettem át. Bevallom, kevés időm volt rá: annak idején, amikor átvettem, két hetem volt és már mentünk is Sopronba játszani. Nemcsak emiatt volt különleges az az időszak, hanem azért, mert akkor már három éve nem játszottam színpadon, egy nagyobb kihagyás miatt.

Tehát nem elég, hogy régóta nem játszottál, ráadásul a próbafolyamat sem a hagyományos formában telt?

Igen. Bevallom, az elején kicsit utánoztam a kolléganőmet, aztán sikerült lazítanom, míg végül megtaláltam a saját hangomat, mára már saját színeket is igyekeztem belevinni. Egyébként Mirandolina szerepét a legkönnyebb átvenni, mert bár sok a szöveg, nem olyan nehéz a koreográfia. Azért ezt a szót használom, mert mondhatni koreográfiaszerű, ahogy körbetáncolom magam körül az urakat.

Közel áll hozzád a karakter?

Természetileg bennünk van ez a kacérkodási hajlam. Férfiban, nőben, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Nekünk színészeknek pedig a lehető leghitelesebben és legőszintébben kell eljátszani bármilyen karaktert, aki szembejön. Igyekeztem minél több bájt, nőiességet, kacérságot és tüzet belevinni a karakterbe. Minden egyes alkalommal meg kell találnunk magunkban azokat az impulzusokat, amelyek éltetik a karaktert. Mirandolina egy laza, könnyed és magabiztos nő, aki tényleg körbetáncolja a férfiakat, talán már túlzásba is esik kicsit. Ezt a végén el is mondja, én pedig igyekszem úgy alakítani, hogy érzékelhető legyen, hogy megbánta a viselkedését. Amikor látja, hogy a lovag nem hódol be neki rögtön, az sérti őt, ezért esik tehát túlzásba, s aztán már bármire képes, csak elérje a célját.

Az előadás nagyon minimális eszközökkel dolgozik, sokkal inkább a hangok kerülnek főszerepbe. Egy színésznek nehezebb, ha üres a színpad?

Nekem személy szerint épp nincsen olyan sok dolgom a színfalak mögött, nem zenélek, nem adok semmilyen aláfestést, mint a többi szereplő. Egyedül az elején a kardos jelenetnél adok hangaláfestést, valamint az ajtócsukásoknál. Ahogy említettem, nem vettem részt a próbafolyamatban, ugyanakkor érezhető, hogy hatalmas precizitást, koncentrációt igényelhetett a folyamat, hiszen mindent mi csinálunk a színpadon. A zenét, az effekteket. Én keveset, a többieknek ilyen szempontból nehezebb dolguk van. Ez nem az az előadás, ahol van időd szusszanni egyet, hiszen szinte végig jelen vagyunk.

Még azt áruld el, mit csináltál abban a három évben, amikor nem játszottál?

A színészet mellett hegedülök, és lehetőségem adódott egy hajón zenélni. Jó élmény volt, rengeteget utaztunk, de azért hiányzott a színház…

Szabó B. Eszter
Fotó: Tugya Vilmos


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...