„Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.”
Ekként szabadna szeretni bort, nőt és hazát. A hivatásos olvasóvá, szerkesztővé lett Arany János intelemözöne, a Vojtina ars poétikája, programválogató hivatásos nézőként gyakran fülembe cseng. Figyelmetlen bakfis-e a reménybeli naiva, ha előbb visít fel a jelenetben, mint a pofont kapja? Vagy abszurd? Utóbbi hangnem lényegi eleme, hogy a reakció előzze meg az érzékelést. A „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa” kezdetű strófa szinte bármire feljogosít: érzékelés – észlelés – reakció: az idegrendszerünk természetes válasza a bennünket érő ingerekre, tetszőleges sorrenden bekövetkezhet korunk színpadán.
Az érzékek laboratóriuma a színház általában is, de a világjárvány okozta karantén-helyzetben, amikor esélytelen volt a nézőkkel való találkozás, jelesül kidomborodott a próbák képességfenntartó műhelyjellege, azon belül pedig a rettegésoszlató játékosság. Miért is ne? Az utcáról kitiltott, a lakásukba összezárt családtagok ezt tették szintúgy: drámáztak: beszélgettek, veszekedtek, majd elővették a humorukat, hogy elkerüljék a tragédiát.
Hirtelen jött a kapunyitás. A laboratóriumokból néhol túlérett, máskor félkész alkotások kerültek a közönség elé, ezért magam sem egyhamar gyűjtöttem össze a fesztiválműsorba illő előadáskincseket. Talán nem utazgattam be az egyenlítőhossznyi távolságot hiába. Remélem, sikerül a mostani határainkon túl alkotók változatos értékvilágát megmutatnom, ami közben érzékelhetővé teszem a korhangulatot is: KÖZTIFESZT a mostani: a bensőnk világjárvány és világháború közti pompája. Külön örömem, hogy a jubileumalkalmi darabok sem udvariasságiak; keményen ostromolni fogják a zsűri figyelmét.
Tamási Áron születése 125. évfordulója jó alkalom arra, hogy a színjátékai formanyelvét újratanuljuk. A Hangjegy Színház fiatal csapata és a Békéscsabai Jókai Színház társulata az Énekes madár előadásával megmutatta, egyik esetben kortársi, a másikban archaikus technikával, mennyire lehet az idő kútjából felszínre hozni a darab lényegét, az igaz szerelem és a becsület varázserejét. Ezzel az élménnyel tesz gazdagabbá minket a Soproni Petőfi Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház koprodukciójában, Szarka Gyula zenéjével, az Ördögölő Józsiás előadása is.
Zenta nem csak az Ördögölő Józsiás, A fogadósnő és a Novecento meghívása okán Díszvendég: a figyelemébresztő, megismertető gesztus annak a városnak is szól, amely a Délvidék színházi hírességei sokaságának a tényleges vagy a szellemi szülőhelye.
Közel két évtizede vagyok a kisvárdai fesztivál visszatérő látogatója, hetedik éve a versenyprogramok gazdája. E tisztembe birkatürelemmel érkeztem. Megértéssel fordultam az elődeim iránti szolidaritásból távolmaradó társulatokhoz, nem kérleltem és nem zaklattam senkit azért, hogy adja meg jelenlétével a tiszteletet a saját magyarságának. Megvallom, csak türelemben vagyok birka. Egyebekben tettem azért, hogy megtörjön a bojkott hangulat, hogy kifogyjanak fitymáló szavaikból a szakhatóságok némely véleményformálói, s megnyíljanak az előrelépéshez fontos pénzcsapok. Ma itt tartjuk az országban egyetlen reprezentatív versenyfesztivált.
Nem az öreg önmagam örömére dolgozom. Hívom a fiatalokat. Most éppen Eszenyi Enikő Csengeri Alkotó Központjának színjátszói tréningeznek a zsinagógában, Balázs Zoltán gimnazistáknak tart workshopot, s bemutatkozik vizsgarendezésével egy marosvásárhelyi színészosztály. Egyszer majdcsak kiszorulok!
Balogh Tibor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése