Évtizedek óta működik a Szegedi Pinceszínház egy olyan városban, ahol a Szegedi Nemzeti Színház is üzemel. Milyen nehézségekkel kell szembenéznie a társulatnak függetlenként?
A legnagyobb problémát mindig az anyagiak jelentik. Mivel nem állami támogatású színház vagyunk, mindig csak az előző évadban derül ki, mennyi pénzből gazdálkodhatunk. Nehézség, hogy nem tudunk előre tervezni. Szegeden jelentős a kulturális élet egyébként, szerencsére nem vagyunk riválisai a másiknak, sőt, kiegészítjük egymást.
Milyen többletjelentést kap napjainkban Tolsztoj darabja, amikor már társadalmilag is elfogadottak és igen gyakoriak a válások?
Szerelem, megcsalás mindig van, ettől aktuális bármikor a darab. Nagy érzelmekről szól. Sokszor fordul elő, hogy attól még, hogy valakik szeretik egymást – ez mindennapos –, nem tudnak együtt élni. Mást akarnak, máshogyan szocializálódtak, máshonnan jöttek, mások a családi minták.
Mit jelent ma „normálisnak” lenni? Milyenek most a megtörendő társadalmi normák?
Mindenki magához képest kell, hogy normális legyen. Az félsiker, ha valaki a tükör elé tud állni, és azt tudja mondani, hogy „én így szeretnék lenni”. A lényeg az, hogy önazonos legyen, ki merje mondani, mit szeretne, és akkor normális.
Színészként mi a legnagyobb kihívás ebben az előadásban?
Végig jelen vagyunk a színpadon, a kétórás előadás alatt egy percre sem lankadhat a koncentráció. Az eredeti írott darabban sok idő telik el. Ezt valahogy úgy kell megformálni, hogy folyamatában lássuk a történéseket. Nagy érzelmi amplitúdókat járunk be, amit viszont éppen emiatt, jó is játszani.
Az egész előadás egy lakodalomban játszódik, ahol a díszletben is jelzett helye van mindenkinek. Mi az a pont, amikor a szereplők elhagyják a helyüket? Mi a kiváltó ok?
A próbák során jött ez elő. A Pinceszínházban nem is a színpadon, hanem az előtérben játszunk, ott rendeztük be az asztalokat. Ez egy szűkebb tér, csak azok a nézők férnek be, akik az asztalnál ülnek. Filmes megoldás, mindenhol történik valami, és csak egy dologra tud figyelni a közönség. A legtöbb szereplő nem mozdul el, egyszer-egyszer, mikor kifelé beszélnek, vagy a halál közeledtekor. A rendezésben ez eredetileg nem fogalmazódott meg.
Az élőzene segíti vagy nehezíti a játékot?
Mindenképpen segíti. Nagyon jó hangulata van, amikor már leülne a hangulat, mindig feldobja az embert. Ez is nehéz, hogy a zene gyakran ellentétben van a játszott érzelemmel: mindenki mulatozik, én meg sírok a Fegya után. A zene visz magával.
Nem ez az első alkalom, hogy részt vesz a fesztiválon: mi a legkedvesebb élménye, ami Kisvárdához kötődik?
Tavaly még minden új volt, a Karnyónét játszottuk. Jó itt lenni, úgy egészében. Azt sajnálom, hogy nem tudunk végig részt venni a fesztiválon, hogy megnézzük a többieket, aztán beszélgessünk. Ezt sajnos senki nem tudja megtenni, mert család van, munka van, pedig az sokat hozzáadna a fesztiválhangulathoz, ha ott lehetnénk a többi előadáson is. Más helyzetben ezeket nem láthatnánk, hiszen az évadban végig játszunk. Jó érzés nézőként is jelen lenni.
Szalánczi Ágota
Kép: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése