Hogyan találta meg az előadáshoz használt formanyelvet?
A vígjátékok általában abban a meghatározott stílusban működnek igazán, amiben íródtak, ezt pedig nem feltétlenül szerencsés felülírni. Én az ilyen anyagokra mindig valamilyen kísérletként tekintek. Rápróbálok egy formát, és aztán lesz, ami lesz. A doktor úr tekintetében egy elbeszélőbb, epikusabb műről beszélünk, nincs benne nagyon sok helyzetkomikum, és elég hosszú az expozéja is. Ez volt az egyik ok, amiért végül nem az eredeti Molnár-szöveget választottuk, hanem a ’47-es Kellér-Zerkovitz átiratot. Ez a történet a jog és a bűn éjszakája, ezért ezt a világot próbáltuk megfogalmazni díszletben, karakterekben és játékban egyaránt. Korábban is sok olyan előadást készítettem, ahol a karaktereket erős, határozott, markáns vonalakkal rajzoltuk meg, de ez esetben a művet az Addams Familyre hajazó abszurd, sötét világ felől közelítettük meg, és így épült fel a dark side-olt doktor úr. Ezzel a formával már régóta akartam kísérletezni, terveztem a Jógyerekek képeskönyvét is megrendezni, az még nem valósult meg. Viszont az ötlettel megkerestem Bokor Barna kollégámat, hogy el tudná-e énekelni a Molnár-karaktereket különböző hangokon, kipróbáltuk, és működött.
A díszlet tervezésekor mennyire volt szempont, hogy ilyen kompakt és könnyen utaztatható legyen?
Valóban, ez egy egyszerű szabvány, tízszer ötös doboz, ami könnyen költöztethető, és sok színpadra befér, de a kialakításánál nem ez volt az elsődleges cél, inkább ebben is valamiféle tiszta formát kerestem. A műfajból fakadóan kellenek az ajtók, ahol ki-bejárnak a szereplők, és mindenképp kell egy ablak, ahol be lehet törni. Csak a legegyszerűbbet és a legszükségesebbet akartam ábrázolni.
Mit tart az előadás fontos mozgatóelemének?
Ami ebben az előadásban nagyon fontos, az a pontosság. Hosszú a felvezetés, egy erős, a mozgásvilágot is határozottan megfogalmazó első felvonás után következik a történet szerves része. Aztán egy picit ez elkopik, a vége fele a történet már képes önmagát mesélni, és ezt én hagytam is. Igazából arra kellett tréningeznünk, hogy a játékban az óraműpontosságot közelítsük meg, de ehhez kellett ez a remek szereposztás és a remek csapat is. Ez a vígjáték nem pusztán a nevettetésért íródott, hanem a kinevettetésért is. Az előadást szilveszterre készítettük, és az a jó benne, hogy a szórakoztatás mellett valami mást is hordoz: a színházban mindig fontos a mondanivaló, még akkor is, ha vígjátékról van szó.
Nem először szerepel rendezése Kisvárdán. Milyennek látja a fesztivált?
Amikor Kisvárda elindult, akkor a találkozás helyszíne volt. A 90-es években sokáig ez volt az egyetlen olyan fesztivál, ahol a határon túli színházak, színészek, közösségek és rendezők találkozni tudtak, és ez a találkozás mindennél fontosabb volt. Mostanra – és ez nemcsak Erdélyben van így – majdnem minden színháznak megvan a saját fesztiválja. A találkozásra ma már lehetőség van máshol is, így egy lényeges eleme elveszett, és nagyon fontos, hogy a megváltozott körülmények közt is megtaláljuk ennek a fesztiválnak a szerepét. Ahogyan a város is rengeteget fejlődött ez idő alatt, a fesztivál is átalakult: a kisvárdai fesztivál feladata most az, hogy egy kiemelkedő, értékes szemlévé váljon, és jó úton is van afelé.
Both Gréta
Megjegyzések
Megjegyzés küldése