Hogyan szólal meg ez a szöveg a társulat mai helyzetében?
A darab kiválasztása és színpadra állítása még jóval a mostani háború előtt történt, ám valami rettenetes, katasztrofális esemény bekövetkeztének előérzete már akkor benne volt a levegőben, csak akkor ez még nem tudatosodott bennünk. Valóban, a darab eredeti címe „Az öldöklés istene”, ami egy ősi afrikai istenségre utal. Ez az ősi istenség időről időre újra felébred hosszú álmából, ősi, pusztító ereje halált és szenvedést hoz az emberekre. Nos, ez az „istenség” 2022-ben megint felébredt… ha egyáltalán eddig aludt… nos, ilyen értelemben az előadásunk most különösen erős aktualitást kap és a benne elhangzó szavak, mondatok, gondolatok szívbemarkoló igazsága még fájdalmasabb.
A darab egy francia szerző műve, és a szövegben többször is történik utalás a nyugati, vagy európai értékekre. Ugyanakkor általános emberi, gyakran egymásnak ellentmondó igazságokat fogalmaz meg. Hogyan fogalmazná meg az előadás koncepcióját, illetve stílusát?
Talán egy szót említenék ezzel kapcsolatban: a „felcserélést”. A fogalmak, az emberi viszonyok felcserélését. Az előadás szereplői kibújnak a felelősség alól, elhallgatják a valóságot, mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen néven nevezni a dolgokat. Az erőszakot nevezhetik önvédelemnek, a gyűlöletet – kritikus gondolkodásnak, a xenofóbiát – egyéni reakciónak, a sértést – önálló véleménynek. A két házaspár konfliktusa és párbeszédkísérlete – valójában egy hatalmas problémahalmaz kicsinyített modellje, bizonyos értelemben a mai Európa zsákutcás létének sajátos lenyomata. Az egoizmus, a férfiasság válsága és a totális képmutatás – azon generáció legfőbb ismérvei, amelytől most a nyugati világ sorsa függ.
Mennyire kellett a szöveget a saját viszonyokra igazítani?
Maga a darab elképesztően izgalmas és érvényes, remekül, mondhatnám mesteri módon van megírva, ezért nem éreztük szükségét annak, hogy bármilyen más szöveget hozzátegyünk, vagy módosítsunk rajta. Viszont szeretném kiemelni az előadásban látható színészi munkát. Némely színész igazi felfedezésnek bizonyult számomra a „Forráspont” rendezése során, és több színésznek igazi kihívást jelentett, mivel egy nagyon összetett játékmódot kívánt meg a szereplőktől. Ez a sajátos színészi jelenlét elég távol esett attól, amit és ahogyan ők eddig játszottak. De végül mindannyian igazi remeklést nyújtottak, mivel sikerült túllépniük a saját, belső „sémáikon”.
Milyen módszerrel dolgoztak a színpadra állítás során? Inkább a kötött forma vagy az improvizáció határozta meg jelenetek felépítését?
A meglehetősen szigorú térszerkezeten és értelmezési formán, illetve a jelenetek igencsak kötött összeillesztési rendszerén belül jelentős teret hagytam a színészi improvizációk számára is. A színészek csak abban az esetben tudtak felfedezni önmagukban és a szerepükben valami újat, ha elmélyültek a saját figuráikban. Ebben valószínűleg megmutatkozik a saját színészi múltam is. Én mindig is azt szerettem volna, hogy a rendezők nagyobb szabadságot adjanak nekem. A magam részéről ezt igyekszem mindig megadni a saját színészeimnek. Most úgy érzem, hogy formai szempontból, illetve színészi jelenlét tekintetében az előadás folyamatosan fejlődik, és egyre mélyebbé, egyre pontosabbá válik. A közönség nagyon szereti az előadást, mivel egyszerre komikus, ugyanakkor szívbe markoló is.
Kozma András
Kép forrása: Nemzeti Színház
Megjegyzések
Megjegyzés küldése