Schwechtje Mihálynak, sajnos, nem kellett sokat gondolkodni a történeten, amikor leforgatta az Aki bújt, aki nem című rövidfilmet, mely alapján ez a dráma is készült, mert a valóság tálcán kínálta magát. Mert vannak olyan falvak, ahol a cigánytelepen néhány adag herbál áráért adják el a gyerekeket. És olyan magabiztosan hitegeti magát a falu „jóravaló” népe, hogy jobb életük lesz majd Svájcban, hogy még egy visszaszökő gyereklány segélykiáltása sem zökkenti ki őket a megnyugtató félrenézésükből.
Az a helyzet, hogy a téma önmagában is nagyon erős és nem kell sokat győzködni minket, sajnos, hogy megtörtént eseten alapul. Szőke Anita díszlete is sokat ígér, hatása már akkor elér, amikor még el sem kezdődött az előadás. Nem egy falu, hanem egy egész ország, vagy ha tovább tágítunk a látószögön, az egész világ pusztulását mutatja meg egy nagy, széteső képben.
Olasz István András doktorként próbál úgy csinálni, mintha még emlékezne falubeli gyerekkorára, de ő már egy más világban él. Németország, orvosi praxis, barátnő és ahogy mondja, nem is lehet felsorolni a különbségeket a jelenlegi élete javára. Hirtelen csúszik bele a falu valóságába, de mindvégig értetlen értelmiségi, külső szemlélő marad, aki megdöbbenve „oknyomoz” és vitatkozik a helyi rendőrrel, aki – ahogy a mi valóságunkban is, – csak akkor kezd el dolgozni, ha már hivatalosan is folyik a vér. Miközben nem hivatalosan mindenki tudja, hogy gyerekek tűnnek el a faluból, és egyre duzzad a gyerekszülést ösztönző alapítványi kassza. Ironikus. Az is, ahogyan az egyik jelenetben csodálatosan játszadoznak a kemény szöveggel. Megmosolyogjuk a drogos és értelmi sérült anyát költői szépséggel alakító Szvrcsek Anita és Olasz párbeszédét, amikor a nő már évek óta eladott gyerekének hűlt helyére ül rá a doki úgy, hogy közben gondosan igyekszik eljátszani, a gyerek ott van. Szürreális pillanat, ami bizonyítja, hogy nincs szükség gyerek jelenlétére ahhoz, hogy átérezzük a tragédiát. Ezért is kár, hogy Rédli Károly rendezőként úgy gondolta, nem elég ez az erős szöveg, a helyenként a szuperrealizmust levetkőző, pontos színészi játék és a díszlet adta világ, hanem kellenek még az egyébként jó színpadi érzékű éneklő-táncoló gyerekek és a kétségtelenül kiváló zenészek is, akik feltehetőleg arra hivatottak, hogy a cigányzenével aláhúzzák, cigánytelepen történik a tragédia. Pedig Fabó Tibor polgármesterének kegyetlenül őszinte kirohanása mindent elmond arról, hogy még ha akarna, se tehetne semmit, legalábbis ő ezzel nyugtatja magát, Béhr Márton az orvos testvérének szerepében pedig elég világosan megmutatja, hogyan lehet a mutyit selyempapírba csomagolni és félig naivan hinni, hogy ha jónak tűnik a cél, az szentesíti az eszközt. Cs. Tóth Erzsébet Juló nénijében benne van ennek a világnak az összes fájdalma, szenvedése és reményvesztettsége, miközben együtt nevetünk vele saját kínjainkon is.
Éppen ezért már-már tolakodó a sejtésem szerint könnyzacskóingerlésnek szánt gyerekcsapat és a helyszínt szájbarágó zenei aláfestés. Ha az előadásnak azután lenne vége, hogy a drogos párt fájdalmasan keményen, megdöbbentő erővel játszó Szabó Viktor és Holocsy Krisztina a szemünk láttára alkudja ki megmaradt gyermekük árát, ahol a vásárló ráadásul az a doktor, aki azt hiszi, hogy ha ő teszi ezt, az elfogadható, az emberi méltóság minden további segítség nélkül a szakadékba zuhanna és az előadás a csúcspontján érne véget.
Szepesi Krisztina
Kép: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése