A beregszászi társulat előadásában először látható magyar nyelven Joël Pommerat Ez a gyerek (Cet enfant) című színpadi szövege. Szándékosan nem nevezem „darabnak”, hiszen valójában egy szociografikus szkeccsfüzér a kortárs francia író alkotása, amely lakótelepen élő normandiai nők történeteiből indult ki, 2002-ben. A projektet a Caisse d'Allocations Familiales du Calvados és a Centre Dramatique National - Comédie de Caen gondozta, ebből született meg Joël Pommerat szövege, amelyben a beszélgetésekből kibontakozó élettörténetek, az alkotók és a színészek saját tapasztalatai kovácsolódtak össze. Az író munkáját Rideg Zsófia fordításnak köszönhetően most magyar nyelven is megismerhettük, a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház produkcióját Oleh Melnyicsuk állította színpadra, egészen izgalmas stílusban.
Az előadás mikrotörténetei a szülő-gyerek viszonyra fókuszálnak, s elképesztő látni azt, mennyire számtalan módon tudjuk megkeseríteni egymás életét abban a viszonylatban, amely mindannyiunknak a legfontosabb. Apák és fiúk, anyák és lányok, apák és lányok, anyák és fiúk álmai, tervei, szeretései-nem szeretései, egymás iránti elvárásai, vagy éppen nemtörődömségei kavarognak ezekben a történetekben. Példák ezek, de mégsem példázatokat látunk, nem tanítani akarnak, mégis tanulhatunk belőlük. A rendező remek megoldással egy vasútállomás helyszínét használja fel keretként, kiváló ötlet, mely számos finom szimbolikájú apró elemet tesz lehetővé. Úton vagyunk, ez az út pedig maga az élet. Megállunk néha, új útra kelünk, hogy változtassunk valamin, elszakadjunk abból, ami korábban volt, vagy attól, akik korábban voltunk. Vágyhatunk az útra, mert mások akarunk lenni, mint a szüleink, a gyerekünknek mást szeretnénk teremteni, valami jobbat, boldogabbat. Persze az is lehet, hogy visszacsavarnánk az időt, hogy helyrehozzunk valamit, ami már helyrehozhatatlan. A hangosbemondó időnként irányt szab, a poggyásztól időnként meg tudunk szabadulni, néha pedig súlyos teherként cipeljük magunkkal mindvégig. Minden „elbeszélt” történetnek van egy olyan pontja, amit a néző mintegy televíziós, vagy dokumentumfilmes interjúként lát, egy mediatizált áttétként, ez a mag, a lényeg mindig csak átszűrődik, lehet, hogy nem is tudunk közvetlenül kapcsolódni egymáshoz?
A kartonpapírral megreparált óra, a multifunkcionálisan használt poggyászmegőrző, a létrából álló sínek, a középre helyezett lámpaoszlop a hangszóróval, mind nagyszerű és jól kihasználható elemei a játéktérnek, a nagy találat a rendezőtől viszont a játékstílus, amiben a színészek élvezettel merülnek el. Valami egészen különleges, jellegzetesen közép-kelet-európai koktélt mixelt össze, amely néhol Kusturica világát idézi (lehet, hogy csak a lámpaoszlopból asszociáltam ezt), de mégsem teljesen olyan. Groteszk, néhol egészen a bohóctréfáig elmerészkedő szélsőségekből megyünk át észrevétlenül a drámai realitásba és vissza, megmutatva valami különös, abszurd költőiséget, amelynek keretét a születés adja, és ettől válik az előadás igazán erőssé: mert ez a furcsa abszurd – néhol egészen szürreális – utazás az életünk, ebben próbálunk hol szülőként, hol gyerekként botladozni.
Ungvári Judit
Kisvárdai Lapok 2021. 06. 19.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése