Ugrás a fő tartalomra

Találkozás a tigrissel



Tömör, sűrű, sokat markol – mennyit fog? Testtelen formák ülnek velünk szemben, akik nem tesznek semmit, mert nem képesek rá. Mit teszünk mi, mikor elolvassuk reggel a híreket? Megisszuk a kávét, és megyünk a dolgunkra, változtatni mi úgysem tudunk. Nem igaz? A Nagyváradi Szigligeti Színház hadjáratra hív minket, ahol a tempó gyors, kíméletlen és változatlan: a nézők hallgatók, bírók, utcán sétálók, a színészek fogják a kezünket, és diktálják a tempót. Valós hírt dolgoz fel, ahol a különböző nézőpontokat tár elénk – társadalmi problémákkal fűszerezve, ahol igyekszik objektív maradni.

Megérkezve az előadás terébe emberekkel nézünk szembe: különbözőek, máshogy tekintenek a világra, távolinak tűnnek, elidegenedettnek, szinte érdektelennek. A díszlet alapjai ők, a külső figyelők, kik rezzenéstelen arccal, minden történésre ható befolyás igénye nélkül nézik az eseményeket: elmegy mellettük a darab. Az első pillanattól kezdve egyfajta rétegeltség jellemző – a különböző figurák kellékei, azoknak személyiségüket meghatározó ruháik és a hírek folyamatosan bővülő halmazán keresztül számolnak be a színészek a történésekről.

Változatlan a tempó, kitartóan csapkodják az arcunkat a különböző nézőpontokról beszámoló karakterek. Ezek a karakterek gondosan lettek megválogatva, egyetlen egy aktuális problémát sem restek kihagyni. Finom, míves szimbólumkezeléssel lebegtetik előttünk a nőiség szerepét a társadalomban, azok tárgyiasítását. Az etnikumok címkéit ragasztják a homlokunkra, az egészségügy lehetetlenségét rúgják a lábunk elé, szélesebbre nyitják a társadalmi szerepek különbségeinek éles ollóját. Sztereotípiákat, kliséket halmoznak, majd elhelyezik a díszletben, megtapossák azokat, majd újrakezdik a gyűjtést. Mindig pontos a taktus, egy pillanatra sem hagynak megpihenni. Elénk görgetik a híreket, és nem hagynak időt a feldolgozására, mivel jön is a következő szalagcím pódiumra emelve, bekeretezve.


 
Ciklikusság jellemzi: a jelenetek megállapítások, látszólag nincs tétjük, sem megoldásuk. Létező problémákat vet fel, tálalja azokat, viszont nem ad lehetőséget a csemegézésre. Mindenki közös pontja a tigris, a találkozás, melyben mindenki mást lát, viszont az a vízió a saját életszemléletét erősíti.

A torkunkon nyomják le a színészek önmagunk tükörképét mindig variábilis módon. Egy-egy jelenet mindig új színt, arcot mutat meg belőlük – egy pillanatra sem pihennek meg, hatalmas energiákat zúdítanak ránk.

Felvették legszebb ruháikat leglátványosabb kiegészítőikkel – okosan átgondolták –, azonban néhol nem úgy perdül a szoknya alja, ahogy szeretjük, és nem jókor csillan a nyakék. Elvész a rengeteg üzenet, és átváltozik egy szomorú ténnyé, melyen ha eleget mosolygunk és táncolunk rajta, szinte el is hisszük, hogy így van jól.

Némedi Emese
Kisvárdai Lapok, 2021. 06. 25.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...