Nemcsak boldog, de jó ember kívánok lenni

Amennyiben akadt volna eddig bárkinek is kétsége afelől, hogy Tarpai Viktória generációjának kiemelkedő színművésze, szombat este megbizonyosodhatott az ellenkezőjéről. Aki látta már a Déryné-programba a rendezés okán ki tudja, miért, de mégis beválogatott salgótarjáni Advent a Hargitán-előadásban Árvai Rékaként, minden bizonnyal fölismerhette a fiatal, frissen Jászai Mari-díjas színésznő atmoszférateremtő képességét.

Tarpai életútja több helyütt rezonál Széppataki Róza pályájával. Némi nosztalgiával manapság tisztelt színésznőnk karrierje sem volt egyértelmű diadalmenet, ahogyan Déryné szerepalakjának megformálója is igazán megszenvedte személyes és szakmai útjainak, végül is bizonyosságokat adó állomásait. Talán ebből a sokrétű tapasztalat-halmazból is fakadhat, hogy az utóbbi időkben egyre több olyan előadásban láthattuk, amit „ő visz a vállán”. Mint, ahogyan Herczeg Ferenc művét, a nemrégiben alakult Déryné Társulat első előadását is.

Vidnyánszky Attila némely rendezését szemlélve, érdekes, megtermékenyítő alkotói feszültségnek lehetünk tanúi: egyrészt a színtisztán őszinte érdeklődésnek és odaadásnak, mind emberi és szakmai aspektusból, másrészt a horizont tetejéről szertenéző, némileg (ön)ironikus szemléletformálásnak, mint ahogyan legutóbb, az Operettszínházban színre vitt fölpezsdítő Csárdáskirálynőben. Különben hogyan is lehetne, hogy amíg kulturális, művészeti örökségünk egyik letéteményese az előadás, addig a vándorszínészek szekere a színpadon alig nagyobb, mint Tarpai cipellője? A Déryné Társulat előadása ígéretes kezdet, várva várt, hiánypótló vállalás, és bíztató, hogy, bár Dérynének talán még maga kellett, hogy megvarrassa-vásárolja színpadi ruháit, ez ma már közel sincs így.

Oláh Zsolt

/Kisvárdai Lapok 2021. 06. 20./

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...

Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Keresés ebben a blogban