Amennyiben akadt volna eddig bárkinek is kétsége afelől, hogy Tarpai Viktória generációjának kiemelkedő színművésze, szombat este megbizonyosodhatott az ellenkezőjéről. Aki látta már a Déryné-programba a rendezés okán ki tudja, miért, de mégis beválogatott salgótarjáni Advent a Hargitán-előadásban Árvai Rékaként, minden bizonnyal fölismerhette a fiatal, frissen Jászai Mari-díjas színésznő atmoszférateremtő képességét.
Tarpai életútja több helyütt rezonál Széppataki Róza pályájával. Némi nosztalgiával manapság tisztelt színésznőnk karrierje sem volt egyértelmű diadalmenet, ahogyan Déryné szerepalakjának megformálója is igazán megszenvedte személyes és szakmai útjainak, végül is bizonyosságokat adó állomásait. Talán ebből a sokrétű tapasztalat-halmazból is fakadhat, hogy az utóbbi időkben egyre több olyan előadásban láthattuk, amit „ő visz a vállán”. Mint, ahogyan Herczeg Ferenc művét, a nemrégiben alakult Déryné Társulat első előadását is.
Vidnyánszky Attila némely rendezését szemlélve, érdekes, megtermékenyítő alkotói feszültségnek lehetünk tanúi: egyrészt a színtisztán őszinte érdeklődésnek és odaadásnak, mind emberi és szakmai aspektusból, másrészt a horizont tetejéről szertenéző, némileg (ön)ironikus szemléletformálásnak, mint ahogyan legutóbb, az Operettszínházban színre vitt fölpezsdítő Csárdáskirálynőben. Különben hogyan is lehetne, hogy amíg kulturális, művészeti örökségünk egyik letéteményese az előadás, addig a vándorszínészek szekere a színpadon alig nagyobb, mint Tarpai cipellője? A Déryné Társulat előadása ígéretes kezdet, várva várt, hiánypótló vállalás, és bíztató, hogy, bár Dérynének talán még maga kellett, hogy megvarrassa-vásárolja színpadi ruháit, ez ma már közel sincs így.
Oláh Zsolt
/Kisvárdai Lapok 2021. 06. 20./
Megjegyzések
Megjegyzés küldése