Halálperformansz

Színházban vagyunk. Színházban vagyunk? Ez már az előadás? Elkezdődött? Mi történik pontosan? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel és szed ízekre a csíkszeredai Csíki Játékszín társulata Halász Péter Gyerekünk című drámája segítségével.

Az előadás expresszív, extravagáns, exhibicionista színpadképe könnyen elterelheti figyelmünket a provokatív szöveg és a kiáradó, folyton interakcióba lépő játék alatt megbúvó esszenciáról. Ám ez az elsőre tünékenynek ható réteg, jelentés ott rejlik a rituális térbe való bevezetődésben. Megbújik a meghökkentő – a cross-dressingre, drag-re és az Adams family-re egyszerre emlékeztető – halotti maszkokban, a leukémia csendes csepegésében, adagolásában, és abban a hirtelen csattanásban, amely elválasztja a tudattal érzékelt materiális világot a tudatban képződő álomképektől.

 

Hatházi András rendezésében a performansz jellegzetességei a rituális ünnepek szokásrendjével és a haláltánc műfajával keverednek. A ritualitást erősíti az, hogy a néző az első pillanattól kezdve meg van fosztva kényelmes passzivitásától, hiszen a játszók átvezetik a színpad mögött, majd azon keresztül. Ebben a performatív aktusban a már beérkezett nézők az újabbakat nézik, míg az éppen most érkezők maguk is színésszé válnak a teljes reflektorfényben úszó színpadon. Habár a közönség leülhet a nézőtéren, a legtöbb jelenetben fenntartják aktivitásukat: a játszók interakcióba lépnek velük, amely által az előadás azt az érzetet kelti, hogy egyszeri, megismételhetetlen dolgot látnak, amelynek maguk is résztvevői, alakítói.

Ugyan e két aspektus talán szembetűnőbb a Gyermekünkben, a performansz-szerű rituális játék összességében mégis a haláltánchoz áll legközelebb. Nem csupán annak szövegében jelenik meg ez a kifejezés, amikor a leukémiás gyermeket látjuk a kórházban, valamint nem kizárólag a nézőkkel folytatott interakciókban van jelen a halál motívuma, amely a gyógyszerek és drogok közötti határvonal elmosásával, az unalom és halál fogalmának összekapcsolásával egyaránt megjelenik. A halál tetten érhető a többszörösen önreflexív szituációkban. A játék a színpadon elhelyezett tükör-öltözőasztalokban megkettőződik, a játszók pedig szinte állandóan reagálnak a történések színháziasságára, elbizonytalanítva ezáltal önnön funkciójukat és létüket.

A halál láthatatlan játszóként az előadás első pillanatától kezdve a színészekkel együtt kísér minket a tisztítótűzbe, ahol a katarzis, a megtisztulás végbemehet. A halál mindenkiért eljön. Egyenként, ám az archetipikus figurákkal együtt szállunk alá sírunkba. Az anya, a feleségét megcsaló apa, szeretője, a titkárnő… Bizonytalan, a halál mikor karolt belénk: az egyik pillanatban még itt vagyunk, a színház előtt. Élünk – a másik pillanatban pedig… mi történik? Élünk vagy már meghaltunk? Ez már az előadás? Vagy vége van? Mikor van vége? A színrevitel több eleme hathat túlzónak, feleslegesnek – a tudat és a tudatalatti szürrealitását azonban nem lehet számonkérni.

Tölli Szofia
Kisvárdai Lapok 2021. 06. 21.