A bizalom szivárvány

Tamási Áron 1962-ben megjelent, a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválján a marosvásárhelyi Spectrum Színház és a Maros Művészegyüttes jóvoltából látható Boldog nyárfalevél című drámáját a korabeli kritika nem igazán kedvelte, és jó ideig a színházak se „kapkodtak érte”. Azt kérték számon a szerzőn, hogy ezt az olaszos hangvételű, Boccaccio Dekameronjába illő „hűségvizsgálatot”, benne a szerzetesi ruhával, az ájtatos szavakkal nem lehet összeegyeztetni az ízes székely beszéddel, az ottani népies rigmusokkal, a népi hagyományok összességével.

Nos, úgy vélem, hogy a marosvásárhelyi társulat maximálisan rácáfolt erre a kritikára. A dekameronos hangvételből jócskán visszavett, s a néptánccal, a népies jelmezekkel és díszlettel igazán erdélyivé tette ezt a játékot. Valóban játék, ám gyötrő szenvedélyeket, a hazajutás és az egymásra találás vágyát hordozó dráma is: a hitetlenség és a bizalom, a kételkedés és a bizonyosság küzdelme. Elsősorban a házastársi, másodsorban a közösségi jellegű hűség és kitartás megkérdőjelezése, bizonyosságának keresése jelenik meg. Annak érzékeltetése, hogy egy „kikapós” feleség kitart, kitarthat-e vajon a háború miatt rég távolba szakadt férje mellett, s hogy a falu jegyzője minőségében a faluból távozó férj a visszatértekor bízhat-e még a beosztottjaiban, a csendőrökben, vagy a falu már más szabályrendszer szerint kíván élni.

Apropó, csendőrök. A társulatnak nincs könnyű dolga, amikor az eredeti drámát is dramaturgiailag jócskán kettétörő, annak idején szintén kritika tárgyává tett második felvonást kell színre vinnie. A jegyző egykori beosztottjai további sorsának allegorikus, „kakasnyelvbe” öltöztetett eldöntése valóban megtöri az addig előttünk kibontakozó kettős szerelmi szálat. Azt a kettős szerelmi szálat, amely önmagában is elegendő lenne az alapprobléma – a bizalom szivárvány jellegének érzékeltetése – szempontjából. Az első felvonás feleséget próbára tevő álruhás szála, valamint az eközben a katonatárs, Kupás Tódor (Pál Hunor) és a kis cseléd, Barka (Kuczogi Veronika) előttünk éledező szerelme önmagában kiadna egy jó és élvezhető szüzsét. Viszont úgy érzem, hogy a tánccal, a szereplők, persze elsősorban Kláris csendőrök sorsa feletti döntésbe való beavatásával, azaz az első felvonás főszereplőjének a színre történő „visszacsempészésével” ismét rá rudunk csatlakozni az eredeti konfliktusra: a házastársi hűség kérdésére. Önmagában gyönyörű Kláris (Márton Emőke Katinka) és férje, Gellért (Bogdán Zsolt) kettősének játéka, de talán még megkapóbb a katona és a cselédlány, Barka szerelmének színpadi ábrázolása. Kuczogi Veronika Barkája annyira kedves és magával ragadó, hogy már csak az ő játéka miatt is érdemes volt ezt a másfél órát a marosvásárhelyi spectrumosokkal tölteni.

Persze nemcsak őmiatta. A kivitelezés, a látvány magas színvonala, és persze Tamási Áronnak a korabeli kritikák utáni ilyen jellegű „rehabilitálása” miatt is.

Gyürky Katalin

Kisvárdai Lapok, 2021. 06. 24.