A Marosvásárhelyi Nemzeti Szánház társulata hónapok óta először állt közönség elé és játszotta újra Ibsen társadalmi drámáját. A rendezővel, Keresztes Attilával beszélgettünk arról, hogyan éli ezt meg a társulat.
Már a színpadi bejárás során is felemelő érzés volt annak a reménye, hogy hamarosan elfoglalják a nézők a székeket. Mi már nagyon készültünk erre. Egészen más élmény ennyi idő után újra játszani – az ember szervezetében, testben nincs benne a havi huszonöt játékalkalom rutinja, az adott előadás szertartása, és a drukk is intenzívebb.
Mi motiválta abban, hogy megrendezze A nép ellenségét?
Egy végtelenül személyes pillanatban jöttem rá arra, hogy a gyermekeink nevelésére egy adott ponton túl már nincs nagy befolyásunk. Van egy hatéves lányom, a próbák idején pedig kisfiam született, s elgondolkodtam azon, mit is kell nekik tanítanom? Amikor iskolába mennek, nevelésüket részben a társadalom veszi át, s ebbe belegondolni egészen ijesztő volt. Ibsen pedig egyik legkedvesebb íróm, s műve így 138 év távlatából is teljesen aktuálisnak hat. A norvég dráma bárhol megállja a helyét, hiszen alapkérdéseket boncolgat. Mi az egyén szerepe a közösségben, és megbirkózhat-e a kialakított társadalmi renddel. Ezt pedig egészen egyetemes gondolatig építi tovább: az emberiség nem volt képes kitalálni egy olyan berendezkedési formát, amelyben jól érezné magát. Ez sajnos rendkívül lehangoló, de pont emiatt bárhol tűznénk műsorra a darabot, ezek a kérdések mindenhol megállnák a helyüket.
A második felvonás kifejezetten interaktív – a közönség bekapcsolódhat a népgyűlésbe. Milyen különbségek vannak a hazai és a fesztiválközönség reakciói között?
Minden előadás kicsit más. Nagyon érdekes, hogy az aktivitás inkább életkorhoz köthető, mintsem a helyszínhez. Leginkább a fiatalok és az idősek szólalnak fel. A középkorosztály inkább hallgat…
Voltak ezzel kapcsolatban emlékezetes pillanatok?
Előfordult, hogy szinte felrobbant a színpad, a nézők felálltak, üvöltöztek, nem hagyták folytatni az előadást a szavazatszámlálás után. Ezt nem lehet velünk megtenni – mondták a nyugdíjas bérlet nézői. Kifejezetten kritikus pont az, amikor megszámolják a cetliket, ezért rögtön utána visszaáll a színházi rend: a nézőket addig folyamatosan megvilágító fények kialszanak, csak a színpad marad hangsúlyos. Talán arra jó ez az élmény, hogy erősítsük a polgári öntudatot és ne hagyjuk magunkat befolyásolni. Gyalázatos provokáció ez: érzem, hogy becsapnak, amit nem akarok, de a színház és annak a védettsége megteszi ezt velem. Ilyen módon viszont jó felkiáltójel.
Tölli Szofia
Az interjú a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 24. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése