Ugrás a fő tartalomra

Társadalmi felkiáltójel

 



A Marosvásárhelyi Nemzeti Szánház társulata hónapok óta először állt közönség elé és játszotta újra Ibsen társadalmi drámáját. A rendezővel, Keresztes Attilával beszélgettünk arról, hogyan éli ezt meg a társulat. 


Már a színpadi bejárás során is felemelő érzés volt annak a reménye, hogy hamarosan elfoglalják a nézők a székeket. Mi már nagyon készültünk erre. Egészen más élmény ennyi idő után újra játszani – az ember szervezetében, testben nincs benne a havi huszonöt játékalkalom rutinja, az adott előadás szertartása, és a drukk is intenzívebb.

Mi motiválta abban, hogy megrendezze A nép ellenségét?

Egy végtelenül személyes pillanatban jöttem rá arra, hogy a gyermekeink nevelésére egy adott ponton túl már nincs nagy befolyásunk. Van egy hatéves lányom, a próbák idején pedig kisfiam született, s elgondolkodtam azon, mit is kell nekik tanítanom? Amikor iskolába mennek, nevelésüket részben a társadalom veszi át, s ebbe belegondolni egészen ijesztő volt. Ibsen pedig egyik legkedvesebb íróm, s műve így 138 év távlatából is teljesen aktuálisnak hat. A norvég dráma bárhol megállja a helyét, hiszen alapkérdéseket boncolgat. Mi az egyén szerepe a közösségben, és megbirkózhat-e a kialakított társadalmi renddel. Ezt pedig egészen egyetemes gondolatig építi tovább: az emberiség nem volt képes kitalálni egy olyan berendezkedési formát, amelyben jól érezné magát. Ez sajnos rendkívül lehangoló, de pont emiatt bárhol tűznénk műsorra a darabot, ezek a kérdések mindenhol megállnák a helyüket.

A második felvonás kifejezetten interaktív – a közönség bekapcsolódhat a népgyűlésbe. Milyen különbségek vannak a hazai és a fesztiválközönség reakciói között?

Minden előadás kicsit más. Nagyon érdekes, hogy az aktivitás inkább életkorhoz köthető, mintsem a helyszínhez. Leginkább a fiatalok és az idősek szólalnak fel. A középkorosztály inkább hallgat…

Voltak ezzel kapcsolatban emlékezetes pillanatok?

Előfordult, hogy szinte felrobbant a színpad, a nézők felálltak, üvöltöztek, nem hagyták folytatni az előadást a szavazatszámlálás után. Ezt nem lehet velünk megtenni – mondták a nyugdíjas bérlet nézői. Kifejezetten kritikus pont az, amikor megszámolják a cetliket, ezért rögtön utána visszaáll a színházi rend: a nézőket addig folyamatosan megvilágító fények kialszanak, csak a színpad marad hangsúlyos. Talán arra jó ez az élmény, hogy erősítsük a polgári öntudatot és ne hagyjuk magunkat befolyásolni. Gyalázatos provokáció ez: érzem, hogy becsapnak, amit nem akarok, de a színház és annak a védettsége megteszi ezt velem. Ilyen módon viszont jó felkiáltójel.


Tölli Szofia

Kép: Kerezsi Béla

Az interjú a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 24. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Játsszunk egyet!

Hatházi András rendezőt, a csíkszeredai Csíki Játékszín Halász Péter: Gyerekünk című előadása kapcsán kérdeztük. Halász Péter drámájának a vége, miszerint a leukémiás kisfiú túléli betegségét, ám felnőtt korára homoszexuális lesz, igen aktuálisan szólt tegnap a Zsinagógában. A motivációm egy volt, megcsinálni a szöveget. Semmiféle aktuálpolitikai szándék nem vezérelt, az érdekelt hogyan viszonyul az átlagember a szövegben felvetett kérdésekhez akár Kisvárdán, akár Csíkszeredán, bárhol a világban. Most Magyarországon az újonnan meghozott törvény miatt máshova, a darab végére kerülhetett a hangsúly. Egy történet elmesélésén túl a Gyerekünk című dráma a színház miértjére, egy előadás definiálására is ad izgalmas lehetőségeket. Ez a szándék vezérelte a darabválasztást? Nincsenek előre eltervezett elképzeléseim, mit szeretnék megcsinálni. A volt igazgató, Kányádi Szilárd, mikor felkért erre a munkára, akkor Deák Katalin dramaturg javaslatára vettem kézbe Halász Péter drámáját. Mikor előszö

Halálperformansz

Színházban vagyunk. Színházban vagyunk? Ez már az előadás? Elkezdődött? Mi történik pontosan? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel és szed ízekre a csíkszeredai Csíki Játékszín társulata Halász Péter Gyerekünk című drámája segítségével. Az előadás expresszív, extravagáns, exhibicionista színpadképe könnyen elterelheti figyelmünket a provokatív szöveg és a kiáradó, folyton interakcióba lépő játék alatt megbúvó esszenciáról. Ám ez az elsőre tünékenynek ható réteg, jelentés ott rejlik a rituális térbe való bevezetődésben. Megbújik a meghökkentő – a cross-dressingre, drag-re és az Adams family-re egyszerre emlékeztető – halotti maszkokban, a leukémia csendes csepegésében, adagolásában, és abban a hirtelen csattanásban, amely elválasztja a tudattal érzékelt materiális világot a tudatban képződő álomképektől.   Hatházi András rendezésében a performansz jellegzetességei a rituális ünnepek szokásrendjével és a haláltánc műfajával keverednek. A ritualitást erősíti az, hogy a néző az első p

Imedzsin

Kedélyesen fütyörésző szereplőket láthatunk egy faház körül, könnyed jazz kíséretében csinosítják a kék-piros épületet, ugyanilyen színű uniformizált jelmezük is. A kezdőkép idilljét és nyugalmát hamar megtöri egy halandzsanyelven előadott ének, Merlin megszületik. Ettől a pillanattól kezdve az előadás csupa szín- és stíluskavalkád, soha szűnni nem akaró, szellemes őrület, melyben megfér egymás mellet az Artúr-mondakör, Mark Twain, John Lennon és Yoko Ono is. Balázs Zoltán rendezése követte Tankred Dorst monumentális anyagát, egyben hozzá is ad, ha élhetek a kifejezéssel: „fölülőrültködi”; minden tekintetben eklektikus, egyedi alkotás. A fiatalok számos karaktert jelenítenek meg, a Merlint játszó Bognár Gyöngyvér az egyetlen, aki végig egy szerepben marad; ugyanakkor a színésznő elkülönül az őt körülvevő elemelt játékmódtól (jelmeze is más színű: fekete-sárga), ő az események irányítója, narrátora. Nehéz az előadás több mint kétórás egészéről átfogó képet adni, a Merlin rendkívül össze