Az ember tragédiájukkal zenei válogatásuknak, összecsiszolt koreográfiájuknak, a találékony jelmez-, valamint díszletváltás gördülékenységének, valamelyest a felvidéki-szlovákiai áthallásoknak köszönhetően – s a szerelem erejének felidézésével meglepően eredeti és figyelmet megtartó interpretációt sikerült létrehozniuk a kassaiaknak.
Bár a magyarok tudatának valamely szintjén vélhetőleg ott él a madáchi tragédia, nem hinném, hogy könnyű lenne bárkinek is friss újraolvasás nélkül összerakni a színeket az előadás nyomán, de Rédli Károly bátor rendezői megoldásai révén mégis kibomlik egyfajta filozófia. Az emberiség történelme többek közt a hatalom, a pénz, a pártosodás, klikkesedés – a szabad akarat, a mindenkori vezető felelőssége, szerepe, az elvek harcának akár szőrszálhasogatásig menő képviselete, az ellenségkép kialakítása mentén zajlik. Aprópénzre váltatnak a tudomány eredményei, folyik a porhintés, terjednek az álhírek, uralkodik a média. Mára, hihetjük, már minden kombináció megvan, amivel él is a rendezés: határozott állásfoglalást tesznek jelen állapotunkra. Ha már előveszik az emberiségkölteményt – s szerintem bármit –, az alkotóknak kell, hogy legyen rá okuk s mai víziójuk róla. Ennek az igénynek megfelelnek egységes formanyelvükkel is a kassaiak: a hatásos és (jó, hogy nem mindig korkövető) zene, a női és férfi Lucifer szerepeltetése, a jelenetek szereplőinek egymásba csúsztatása, a jellegzetes s színről színre egy-két elemmel változó szép és stílusos kosztümök rendje, az átállás-átszerelés funkcionalitása mind mélyítik, értelmezik, átélhetővé teszik a koncepciót.
A gyerek szava, szólama dönt mindenekfelett s keretezi a történelmi víziót. Érkezik, tehát tovább él az emberiség – e banális és felemelő, szakrális és elementáris ténynek a zárójelenet megadja a méltóságát. Személyessé válik a biológiai történés, látjuk az emberpár síró-nevető-elképedő együtt maradását, még ha eggyel korábban el is jutottunk a túl kevés fóka és túl sok ember rideg képletéhez. Hiába a túlnépesedés egyfelől, a jobbára már csak mesterségesen születők másfelől (mindkét véglet megjelenik) s lett rossz a földön, amíg azonban születik újabb emberi lény, marad a remény, hogy vele valahogy másképp is lehet. Ádám nem lobbantja lángba benzinnel lelocsolt népét, eloltja a tüzet. S hogy mennyire kifejező a tánc, láttatja a Lucifereket is felkérő, méltányoló záró táncjelenet. Ők is részeink, az ő késztetéseikről, kételyt ébresztő mivoltukról sem feledkezhetünk meg, őket is tisztelnünk kell s meghallgatnunk, ők is részei a táncnak. A táncnak, ami nem szűnik, ami összeköti a színeket és a korokat, s ami fergeteges a Kassai Thália Színház művészeinek előadásában. Szólnak az ismert dallamok, a szünet félbeszakítja és elnémítja a testvériséget a francia forradalom hármasából, feltűnik egy pillanatra, hogy meghalnak a testvéragresszió által Ukrajnában. Koronavírusos közegben kísérletezik ki a tovább élést, de Karikó Katalint, Ferenc pápát, Greta Thunberget már térdre kényszerítik.
Dühödt, megalázó, kéjes, romlott és egybeolvadó szextáncok tanúi vagyunk. Szép példája ez a produkció annak, hogy csupán a szexualitás változatainak színpadra vitelével is kifejezhető lenne a társadalom és az egyén viszonya. Lehet úgy átszexelni a színeket, hogy tomboljon Róma bujasága, izzon a keresztény aszketizmus, s át-átlengje az aktust emberpár(ok) egymásra találásának szerető esélye is.
Engem meggyőzött ez a (csak helyenként modoros, deklamáló, önismétlő) rövidített-átírt, modernizált, régi és új hangon is szóló vérbő Tragédia. Jó volt benne felismerni a madáchit, abban a máig hatót és a ma íródó változatot, a folytatást, a mai beteljesülést. Az egységesen jó gárda éppen tucatnyi színésze játssza vibrálóan az összes szerepet. Nem zavaró, sőt jelentéses, ahogy Évák, Ádámok, Luciferek többszöröződnek s cserélnek, váltanak alakot egymásba.
Jó volt ez a kezdet, magasra tette a lécet. Még azt is sikerül írás közben a Sport hotel teraszáról elengednem, ahova idehallatszanak a Csárdáskirálynő ismert slágerei, hogy azt most ki kellett hagynom: ne utána kezdjek írni, valamikor hajnalban, a Tragédiáról. Pedig a Deszkán látott kiváló Szibériai csárdás után a nagyváradi változat is igencsak érdekelt volna.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése