Színen és vásznon | Kritika a Boldogtalanok című előadásról

Füst Milán Boldogtalanok című drámájával indult a 2021-es Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválja, az előadással egyben a fesztivál versenyprogramja is kezdetét vette. A szerző 1914-ben írt szövegét egy, Az Est című lapban megjelent, két szeretőt tartó legényről szóló újságcikk inspirálta, kinek alakja Füstnél Húber Vilmos néven kapott „szólásjogot”. A Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház produkciója, az Albu István által rendezett Boldogtalanok egyszerre feszegeti az emberi tűrőképesség, a kényszeredett erkölcsösség, illetve a megszokott színházi formanyelv határait.

Az előadás kezdete előtt, afféle hangulatkeltésként a tribünszerűen a Művelődési Központ nagyszínpadára tornyozott nézőtérre érkezőket a figurások előadásaiból összeállított minivideók, ajánlók fogadják. Az eredetileg négyfelvonásos Boldogtalanok részeit a későbbiekben Füst naplójából, valamint Szexuál-lélektani elmélkedések című kötetéből kiragadott idézetek szakítják meg, ezeken kívül viszont szinte folyamatos a színen történtek vetítése a háttérben. A többkamerás, élő idejű „közvetítés” helyenként igencsak lélegzetelállító módon a színészek alakjának megnégyszereződését eredményezi (játéktér, vászonra vetett árnyék, vetítés, vetítés a vetítésben). A játéktér közepén egy fehérbetétes fekete asztal terpeszkedik, ennek egyes részei alulról megvilágíthatók, így lehetővé téve, hogy a fotósként is tevékenykedő főhős a lehető legkiválóbb képet kapja az emberi lélek negatívjáról. E stilizált miliőben létezik kodependens parazitizmusban Vilmos (Moșu Norbert-László lelketlen gyártásvezető-nőcsábásza néhol talán nem annyira törődött, mintsem inkább vérszegény), valamint gyermekének anyja, Nemesváraljai Gyarmaky Róza (Kányádi Anna kiváló a szorosra húzott ajkú, sokat gyötört nő szerepében), ők vannak a feszült figyelem ölelésében, ami olykor a térszervezés mozi-jellegéből adódóan lankadni tetszik.

Habár az előadás egyik legnagyobb érdeme a kimondottan nyomasztó légkör megteremtése, ez csöppet sem válik kényelmetlenné vagy unalmassá. A gyorsan pergő, szenvedélyes, néhol szívszorító, ám a kéretlen nagyhangúságot mégis mellőzni képes jelenetek rögtön önnön feloldásaikkal együtt fordulnak elő. Ilyen „enyhítő körülmény” például a két Húber-nő, Özvegy Húberné (Tamás Boglár szánalommentesen alakítja a nagyothalló, munkaképtelen asszonyt), illetve Rózsi, Vilmos testvére, aki Szilágyi Míra kacagtató játékában selypítő-affektáló bártáncosnő. A Boldogtalanok feketén-fehéren letisztult, modern szabású világában egyébként szintén e két karakter visel színeikben ugyan passzoló, de harsányságukban disszonáns, túlzó öltözéket.

A központi témától elvonatkoztatva bizonyos esetekben túlzóan, netán sokk-élményként hathat azonban a nézőre a hirtelenjében a plasztikasztalra guruló hatalmas disznófej, a mozgáskorlátozott nő megjelenése, illetve a habzó szájú Özvegy Húberné. Ezek az elemek megmutatják ugyanakkor, hogy akárha az egykoron törzsével egységet alkotó állati fej, úgy a darab karakterei is dagonyáztak – most a boldogtalanságban.

Ozsváth Eszter

/Kisvárdai Lapok 2021. 06. 19./