Koncertshow a Bagolyvárban

Zavarban vagyok, hogy a Zenta 1697-ről, mint színházi előadásról kell írnom. Márpedig egy színházi fesztiválon vagyunk, így ez elkerülhetetlen. Becsülendő a szándék, hogy – miután nem nagyon bővelkedünk a történelmünk jeles eseményeit földolgozó minőségi rockoperákban –, a két színház úgy döntött, hogy a fenti év sorsfordító, törökverő ütközetét választja témául. A megvalósítás minősége azonban fájdalmas csalódás. Nincs azzal semmi gondom, ha az előadás elején egy narrátor a hangszóróból ismerteti a csata történelmi jelentőségét. De, hogy aztán arról kezdjen el beszélni, miszerint a nézőnek mit és hogyan kell majd összeraknia magában ahhoz, hogy értse: mi is történik a színpadon? Mindez a színház egyik lényegének, vagyis az alkotók, az előadók és a közönség közös együtt-gondolkodásának, szellemi partnerségének megkérdőjelezése, hiszen a nézők nagy része, főként egy szakmai eseménysorozaton, pontosan érzékeli, hogynem klasszikus, lineárisan vezetett történetet lát, és bármennyire is divat manapság száz százalékig a fejekbe plántált üzeneteket megfogalmazni a színpadról, azért én hiszek a székeken helyet foglalók saját, gondolatformáló erejében. Az már csak hab a tortán, hogy ezután bizonyos honlapot ajánlanak szíves figyelmembe, megtekintésre.

A díszlet alapja a hazai rockoperák már szinte elengedhetetlen részeit képező különböző, mozgatható vas/acélszerkezetek és lépcsők (gondoljunk csak Iglódi István 2000-es, Nemzeti Színházbeli István, a királyára), mégis a központi elem egy templom kapuja, ami leginkább az előadás második részében kap hangsúlyt. Kijön rajta a pápa áldást osztani néhány másodpercre, egy pap a csata után bekíséri rajta a halottakat, az előadás végén pedig egy másik szentmisét mutat be az ajtajában. Feltételezésem szerint azért nem használják korábban a lehetőségeket magában hordozó plusz teret, amiért a produkció olyan sok esélye is elveszett: az hamar kiderült, hogy Szálinger Balázsnak semmilyen személyes gondolata nincs a témáról. A dalszövegek üres, közhelyes frázisok puffogtatásából állnak, úgy mint: a magyar önmagának is farkasa és ez bizony nagy baj; semmi nem jó nekünk, se’ Kelet, se’ Nyugat; talán véget ér már a csata édes rózsám és akkor együtt lehetünk; gonosz biza’ az a török de a Habsburg még kutyább; valamint: most nagyon nehéz, de holnap talán jobb lesz.



A jelmezek tekintetében is adódna kérdésem, nem tudom, az alkotók hogyan gondolták: ha Vikidál szőrös mellkasán jól állt a nyitott bőrmellény, akkor herceg Savoyai lábán is jól néz ki majd a combközépig fölhúzott lakk dominacsizma, allonge parókával? Mint koreográfia, klasszikus balett, néptánc, dervistánc-szerű körforgás és artistaszám is a koncertshow részét képezi. (Utóbbi négy fiatalember közül kettőért imádkoztam, hogy ne itt, Kisvárdán törjék ki a nyakukat, sokadik próbálkozásra sem működő emeléseik közben). Miután zenés darabról írok, muszáj szót ejteni az előadók vokális képességeiről. Az este két, kiváló, magas minőségben értékelhető énekesi teljesítménye Szomor Györgyé és Vastag Tamásé. A többiek többnyire elfáradnak a végére és a zenei szövet követelményeit sem bírják. S, ha szabad megjegyezni: „karakterhang” nem attól lesz valaki, mert fátyolosan, feszítve, vagy egyáltalán nem tudja kiénekelni a magasságokat, hanem azért, mert az alkata, a habitusa, az énektechnikája és a hangszíne erre predesztinálja (lásd: Deák-Bill). Szeretném a két művész méltatása mellett pozitívumként megemlíteni Szarka Gyula zeneszerző lenyűgöző szerzeményeit. Kár, hogy a megkomponált dalok nem az alkotói gondolati egység részét képezték egy színházi előadásban, hanem önálló koncertszámokként működtek. A Zenta 1697 nagy várakozásokkal és lelkesedéssel övezett, bár végül kiábrándítóan szomorú lenyomat 2021-ből.

Oláh Zsolt

Kisvárdai Lapok, 06. 24.