Ugrás a fő tartalomra

„Azért szeretjük a színházat, mert nem egyszerű”

A 33. Kisvárdai Fesztivál első előadása a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Boldogtalanokja volt. A darab rendezőjét, Albu Istvánt lapunk először arról kérdezte, hogy milyen érzés – az elmúlt év eseményeinek tükrében – újra Kisvárdán lenniük?

Tavaly sajnos nem tudtunk eljönni, bár szerettünk volna. Hiányzott nem csak Kisvárda, hanem a turnézás is. Általában sok fesztiválfelkérésünk van, de most tulajdonképpen több, mint egy év után, ez az első ilyen komolyabb, hosszabb turnénk, és már igazán ránk is fért.

Ebben a helyzetben, hogy esett a választásod pont erre a darabra?

Úgy hiszem, ez is a világjárvány következménye. Tavaly sok előadást el kellett halasztanunk a határátlépésnél felmerülő nehézségek miatt, és nálunk is voltak betegségek a társulaton belül. A nagy bizonytalanságban az egyedüli biztos pont én voltam otthon, aki dolgozni tudott. Kezdetben ez az előadás nem volt betervezve – úgy szoktam, hogy egyet rendezek otthon egy évadon belül. Volt előtte a Sirály, amit márciusban kellett volna bemutatni, de lezártak nálunk mindent, így végül fél év csúszással október lett belőle. Levettem könyveket, elkezdtem olvasgatni és hirtelen felbukkant ez a darab, amin egyébként én már régóta gondolkodtam. Aztán novemberben elkezdtük próbálni. Arra a helyzetre, amiben akkor éltünk, találónak gondoltam. Most már remélem, hogy megyünk kifelé belőle, de ezt a sarkított gondolkodásmódot, ezt a boldogságkeresést igencsak megéltük.

Mi a különbség a megszokott játszóhelyetek és az itteni színpad között?

Otthon is ugyanebben a felállásban és formában játszunk, mint itt, viszont kevesebb néző szokott lenni. 120 embernek teljesen más az energiája, ezt érezte az előadás és a színészek is, főleg úgy, hogy idáig csak félházzal lehetett játszani. A távolságok megvoltak, bár nálunk talán szűkebb a tér, a nagy képernyő mellett ott már lassan a portál következik. Azt a teret kíváncsiságból szabadon hagytuk, hogy lássuk mi lesz, de különösebben nem befolyásolt semmit.

Úgy látszik, éppen magunk mögött hagyjuk az elmúlt év eseményeit. Hogy látod szakmailag, újra tud indulni a világ, vagy eltart egy ideig, amíg esetleg vissza tudunk építkezni?

Szerintem már nem lehet visszaépítkezni. Nagyon sok minden megváltozott, így nekünk is változnunk kell. A világjárvány eléggé felforgatta az egész világot, úgyhogy újra kell építkeznünk, nem ugyanoda jutunk. Most azt érzem, hogy a legnagyobb feladat az lesz, hogy megtaláljuk azokat a formákat, amik változtak. Nem lesz egyszerű, az biztos. De hát, azért szeretjük a színházat, mert nem egyszerű.


Both Gréta
kép: Figura Stúdió Színház
/Kisvárdai Lapok 2021. 06. 19./






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Játsszunk egyet!

Hatházi András rendezőt, a csíkszeredai Csíki Játékszín Halász Péter: Gyerekünk című előadása kapcsán kérdeztük. Halász Péter drámájának a vége, miszerint a leukémiás kisfiú túléli betegségét, ám felnőtt korára homoszexuális lesz, igen aktuálisan szólt tegnap a Zsinagógában. A motivációm egy volt, megcsinálni a szöveget. Semmiféle aktuálpolitikai szándék nem vezérelt, az érdekelt hogyan viszonyul az átlagember a szövegben felvetett kérdésekhez akár Kisvárdán, akár Csíkszeredán, bárhol a világban. Most Magyarországon az újonnan meghozott törvény miatt máshova, a darab végére kerülhetett a hangsúly. Egy történet elmesélésén túl a Gyerekünk című dráma a színház miértjére, egy előadás definiálására is ad izgalmas lehetőségeket. Ez a szándék vezérelte a darabválasztást? Nincsenek előre eltervezett elképzeléseim, mit szeretnék megcsinálni. A volt igazgató, Kányádi Szilárd, mikor felkért erre a munkára, akkor Deák Katalin dramaturg javaslatára vettem kézbe Halász Péter drámáját. Mikor előszö

Halálperformansz

Színházban vagyunk. Színházban vagyunk? Ez már az előadás? Elkezdődött? Mi történik pontosan? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel és szed ízekre a csíkszeredai Csíki Játékszín társulata Halász Péter Gyerekünk című drámája segítségével. Az előadás expresszív, extravagáns, exhibicionista színpadképe könnyen elterelheti figyelmünket a provokatív szöveg és a kiáradó, folyton interakcióba lépő játék alatt megbúvó esszenciáról. Ám ez az elsőre tünékenynek ható réteg, jelentés ott rejlik a rituális térbe való bevezetődésben. Megbújik a meghökkentő – a cross-dressingre, drag-re és az Adams family-re egyszerre emlékeztető – halotti maszkokban, a leukémia csendes csepegésében, adagolásában, és abban a hirtelen csattanásban, amely elválasztja a tudattal érzékelt materiális világot a tudatban képződő álomképektől.   Hatházi András rendezésében a performansz jellegzetességei a rituális ünnepek szokásrendjével és a haláltánc műfajával keverednek. A ritualitást erősíti az, hogy a néző az első p

Imedzsin

Kedélyesen fütyörésző szereplőket láthatunk egy faház körül, könnyed jazz kíséretében csinosítják a kék-piros épületet, ugyanilyen színű uniformizált jelmezük is. A kezdőkép idilljét és nyugalmát hamar megtöri egy halandzsanyelven előadott ének, Merlin megszületik. Ettől a pillanattól kezdve az előadás csupa szín- és stíluskavalkád, soha szűnni nem akaró, szellemes őrület, melyben megfér egymás mellet az Artúr-mondakör, Mark Twain, John Lennon és Yoko Ono is. Balázs Zoltán rendezése követte Tankred Dorst monumentális anyagát, egyben hozzá is ad, ha élhetek a kifejezéssel: „fölülőrültködi”; minden tekintetben eklektikus, egyedi alkotás. A fiatalok számos karaktert jelenítenek meg, a Merlint játszó Bognár Gyöngyvér az egyetlen, aki végig egy szerepben marad; ugyanakkor a színésznő elkülönül az őt körülvevő elemelt játékmódtól (jelmeze is más színű: fekete-sárga), ő az események irányítója, narrátora. Nehéz az előadás több mint kétórás egészéről átfogó képet adni, a Merlin rendkívül össze