Farkas Ibolya jutalomjátékát láthatta a közönség a soproni Petőfi Színház, a zentai Magyar Kamaraszínház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójában – a Római karneválban.
Mi történhet egy olyan színésznővel – mi több, művésznővel –, akit egész élete a színházhoz kötött, s aki már tíz hosszú éve nem állt színpadon? Rá sem nézett az imádott-rettegett deszkákra, inkább behunyta a szemét, amikor páholynyitogatóként székükhöz vezette a nézőket! Hogyan lehet tovább élni, ha a mindennapok legfőbb mozgatórugója – az alkotás, a szereplés – egyszer csak eltűnik? Lassú és szomorú harc kezdődik az oxigénért, ami minden lélegzetvétellel egyre csak szökik a bezárt szobából. Ez a folyamat azonban még megállítható. Kell még egy előadás! Vagy legalább egy próba… csak egyetlenegy.
Farkas Ibolya úgy sugárzik a színpadon, ahogyan egykor a darabbeli Margit tehette. Nevettet, miközben minden pillanatban képes önazonos maradni. A komikus és komoly jelenetek közötti átmenetet könnyeddé, szinte észrevétlenné teszi, s ezáltal érvényesül igazán az előadás finom, ironikus humora. Győrffy András, Wischer Johann és Kárp György segítenek a jelenetek kiteljesítésében. Kontrollált alakításuk révén anélkül állhat a Margiton keresztül megjelenő női sors a történet középpontjában, hogy túlzottan érzelgőssé válna.
Pataki Andrásnak nem kizárólag a rendezés köszönhető: színpadra alkalmazta a darabot, és a díszletet is ő tervezte. Ez utóbbi a színésznő lelki és fizikai állapotának tükreként értelmezhető. Olyan szobabelső látható (hagyományos kukucskálószínpadi elrendezésben), amelyben a nézőtér felőli részt egyenes, szokványos falak határolják. A szoba hátsó része azonban az álom, a képzelgések, a delírium terepévé válik. Itt a falak kimért négyzetessége megtörik, s a szokványos alakzat éles- és tompaszögekben folytatódik. Viszont ezek a térelemek csak látszólag határolják el a művésznő lakását a külvilágtól. Csak a vázuk látszik, csupaszon, takarás nélkül, s ezáltal hangsúlyozzák az élet mulandóságát olyan módon, ahogyan a csontváz viszonyul a hús-vér testhez. A fény át-átszűrődik a falakon, ahogyan a színésznő világába is egyre inkább visszatüremkedik a színház.
Érzékeny átgondoltság jellemzi a rendezői koncepciót, amely lehetővé teszi az előadás kibontakozását. Könnyed komédiaként játssza újra életét a főszereplő, aki élete utolsónak vélt napján szembenéz egykori fiatalságával, szépségével, s rendkívüli humorral néz szembe az elkerülhetetlennel. Számos helyzetkomikum kínálkozik, amelyet a színészek jó érzékkel használnak ki. A nevetés észrevétlenül tűnik el. A szerep olyan gyorsan válik semmivé, ahogyan jött. Az élet pedig csendben tovaillan.
Tölli Szofia
A kritika a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 27. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése