Ugrás a fő tartalomra

Mégis van lelkiismeretünk

Különleges szituációkat mutat be a komáromi Jókai Színház Külváros című előadása. A František Langer cseh drámaíró művéből Martin Huba rendezésében látott adaptáció alapvető morális kérdéseket feszeget, például a lelkiismeret problémakörét. A darab női főszereplőjét, Kiss Szilvia színésznőt kérdeztük az előadásról.

Milyen volt Anna bőrébe bújni?

Nagyon érdekes és izgalmas szerep volt. Ebben az előadásban, vagy jobban mondva ebben a drámában végül is nincs annyira kifejtve Annának a karaktere. Rengeteg dolgot kellett elképzelnem, mint például az utóéletét, előéletét a figurának, megpróbáltam érzésekkel gazdagítani ezt a karaktert. Az elején nem túl pozitív szereplő a lány, hiszen a testéből él. Aztán, amikor már megismeri a szerelmet és a fiút, még mindig nem tudja feladni ezt az életet. Ez egy nagyon nehéz lelki vívódás. Ilyen típusú szerepet még nem igazán játszottam, és megpróbáltam kihozni belőle azt, hogy Anna karaktere a negatív kezdése ellenére is legyen szerethető. Én nagyon szeretem ezt az Annát, nagyon.

Milyen kihívások voltak ebben a szerepben színészileg?

Igazából nekem a két tánc volt a nagy kihívás. Jó két hónapot azzal töltöttünk el, hogy megtanuljuk azt a tartást, ami egy tangóhoz kell. Mindezt meg kellett tanulni bírni szusszal, tudni a koreográfiát, és ezt olyan plasztikusan beleépíteni, mint hogyha tényleg belőlünk jönne. Szerettem a háromhónapos koreográfia-próbafolyamatot, amelyben Csenky Nikolettával dolgoztunk.

Rá is akartam kérdezni, hogy nektek van profi táncos múltatok?

Alapjáraton nincsen. Sőt, szeptemberben úgy kezdődött a próbafolyamat, hogy nem én játszottam volna ezt a szerepet. Egy másik színésznő játszotta volna, csak egy véletlen folytán bent voltam akkor a színházban, és éppen meglátott a rendező, aki azt mondta, hogy ő pont ilyennek képzelte el Annát, és azt szeretné, hogy én játsszam. Kicsit megijedtem, mert az eleve egy rossz ómen, ha úgy érzi az ember, hogy valakitől elveszi a szerepet. De aztán a rendező meggyőzött arról, hogy ő tényleg úgy érzi, nekem kéne játszani, és akkor el is kezdtük próbálni. Aztán közben nekem eltört a lábam, úgyhogy egy ideig nem haladtunk, és utána folytattuk tovább, és rendszeresen jártunk reggel nyolctól edzésekre, tanultuk a testtartást, mert nagyon egyszerűnek tűnik, de olyan izmokat mozgat, amiket természetes helyzetben nem használunk túl sokat. Mindig, amikor el voltunk fáradva, akkor nagyon édes volt Niki, mindig azt mondta, hogy tessék folytatni, mert a szervezeted meg fogja szokni. Amikor te már nem komfortos érzetben el tudod táncolni, akkor komfortosban csettintésre megy. Hihetetlen, hogy most fél évig nem játszottuk, és éreztük, hogy még mindig tudjuk ezt a táncolni, ez a miénk.

Breh Márton játszotta a férfi főszerepet, nagyon jól működött a kémia a színpadon. Gyakran dolgoztok együtt, össze vagytok már szokva?

Dolgoztunk már más előadásban, de akkor nem ilyen közeli partnerek voltunk. Ettől függetlenül szerintem nagyon egymásra tudtunk hangolódni. Nagyon jó ember Marci, és mindent át tudtunk beszélni, nem úgy viszonyultuk egymáshoz, hogy „jaj, most te ne instruálj engem”, hanem nagyon sokszor felhívtuk egymást, és beszéltünk arról, hogyan érezzük magunkat abban a pillanatban. Sokat beszéltünk arról, hogy milyen Anna maga, és mi az, ami neki jó reakció, vagy nem. Órák hosszat telefonáltunk, és csak mondtuk, mondtuk, mondtuk. És ezáltal szerintem nagyon egymásra tudtunk hangolódni, legalábbis én úgy éreztem. Nagyon szerettem Marcival a közös munkát, nagyon.

Szerinted milyen aktuális problémákat vet fel az előadás?

Az állandó útkeresést, azt, hogy vállald a felelősséget. Szerintem a legfontosabb mondanivalója, hogy mégis van lelkiismeretünk. Az emberek nem számolnak el önmagukkal. olyan volt ezekkel a tabutémákkal foglalkozni, mint egy megtisztulás.


Szőllősi Eszter
Képek: Tugya Vilmos





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...