California dreamin'

Mit tehet egy csúf, sánta, tüdőbajos fiú egy kicsiny, eldugott, írországi szigeten azon túl, hogy naphosszat fixírozza a teheneket? Álmodozik és remél, hogy egyszer több lesz, mint lenézett nyomorék, és talán ő is megleli majd az igaz szerelmet. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat Martin McDonagh A kripli című darabjával, Bélai Marcel kiemelkedő minőségű rendezésével érkezett a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiváljára.

Martin McDonagh ír drámaíró darabjai veszélyesek: csupán első olvasatra tűnnek közönségbarát, jól formálható, szép kerek egésznek, azonban, ha a színházi alkotó példának okáért A kripli mélyére ás, rögtön szembe találja magát a nagyívű dramaturgiai építkezés és a tűpontos ritmus szerzői követelményeivel, amit megúszni nem lehet, különben darabjaira hullik az előadás. S még említésre sem került a dráma többrétegű jelentéstartalma, amely egyszerre nyújt a közönségnek fekete komédiát, de fontos társadalmi kérdéseket is felvet, amelyekre ugyan válaszolni nem szükséges – nem is lehet – minden esetben, de nem árt, ha akad alkotói közlendő velük kapcsolatban valamilyen formában. Apropos, forma: A kripli, mint köztudott, egy ír sziget izolált – tehát a nézők számára ismeretlen – közösségében játszódik, és ez megadja a rendezői fantázia szárnyalásának a lehetőségét. Bélai Marcel úgy vélem, alapjaiban birtokolja McDonagh szerzői látásmódját, mert a tegnap esti előadásban nem csupán Billy Claven (Szabó János Szilárd) szerencsétlen sorsát fogta be, hanem – mintegy szélesebb szellemi horizontot pásztázva – a drámaíró gondolkodásmódjának esszenciáját is megmutatta a közönségnek. A színpadképet meghatározó fém hullámos kerítés (díszlettervező: Fornvald Gréti) használata tökéletesen rímel McDonagh útkeresésére mások mellett önmagával, választott szakmájával, „írségével” kapcsolatban, hiszen a meglehetősen zárt játéktérben egyszer csak megpördül önmaga körül a rideg lemezbe vágott hatalmas ajtó, hogy szinte tátong középen a mélység, máskor akárhogy is dörömbölnek a színpad szélén lévő kisebben, sehogyan sem nyílik ki. Végül egy oldalsó színpadi járás válik menekülő útvonallá, felülírva ezzel a színpadon történő közlekedés kijelölt irányait és lehetőségeit. S valóban, valahogyan így (is) működhet McDonagh: hosszasan keres, kutat, majd rálel, hogy aztán visszatérjen a kiindulóponthoz az addig megtett út megismétlésének szándékával, de közben a startvonalról hirtelen a célba ugrik. Mint ahogyan Billy nénikéi, Eileen és Kate (Bogár Barbara és Kovács Nikolett) is sikálják, súrolják a fémet, hátha felsejlik bármi is a rétegek alatt, de ha hirtelen kilyukadna az egész, az sem lenne baj, legalább kilátnának rajta. 

Mindez azonban nem rendszer nélküli világ, sőt, csupán – részben talán a szereplők szociokulturális be-nem-ágyazottsága okán – erőteljesek és dinamikusak a gesztusok és a váltások, mint ahogyan Bélai Marcel rendezésében is láthatták a nézők. S ha már nézőtér: némi irónia érezhető az évekkel ezelőtt csúcsra járatott, szerencsére manapság már letűnőben lévő, sokszor színpadi gegnek ható aktus: a közönség bevonása iránt. Vagyis, hogy voltak rendezők és színészek, akik boldog-boldogtalant felcibáltak a színpadra, ha akarta, ha nem, Bélai színésze ilyet nem csinál, csak a néző kezébe nyomja a követ: „Fogd meg.” Örüljön, hogy nem kapott tojást a fejére. Maga McDonagh is odaszúr a szakmának, lévén, hogy Billyt végül hazaküldik nagy kalandjáról, Hollywoodból, mondván, hogy a kripli szerepére mégis csak jobb az egészséges színész. Közben pedig kibontakozik az ő és Johnny (Nagy Csongor Zsolt), Bartley (Gaál Gyula), Helen (Budizsa Evelyn), Bobby (Poszet Nándor) és Mamus (Diószegi Attila) sokrétű drámája. Az Orvos (Nagy Orbán) lehet, hogy gyógyító szándékkal érkezik, de alakjában mégis van valami vészjósló, hosszú fekete kabátja csuklyában végződik (jelmeztervező: Lokodi Aletta). Billy pedig végül elindul várva várt sétájára Helennel, hogy ő és mi sem veszítsük el a hitet és a reményt, még akkor sem, ha ebbe néha belepusztulunk. Hogyan is énekli John és Michelle Phillips 1963-as számukban?... „All the leaves are brown/And the sky is gray/I've been for a walk/On a winter's day.”

Oláh Zsolt